Vízgazdálkodás

Árvizek és töltések

Már 1526 előttről vannak írásos nyomai annak, hogy Csalló- és Szigetközben komolyabb árvédelmi munkákat végeztek. Ihring Dénes a „Magyar vízszabályozás története” c. munkájában erről így ír:

„Okleveles adatok tanúsága szerint az árvédelmi munkák azokon a sűrűbben lakott területeken kezdődtek meg, ahol a hordaléklerakódás, medervándorlás jelentősebb méretű változásokat okozott a terület vízrajzi viszonyaiban. Ilyen terület volt a közismerten termékeny, és már a középkorban viszonylag sűrűn lakott Csallóköz és Szigetköz, ahol nyilvánvalóan a vízrajzi viszonyok ilyen változása tette szükségessé a szaporodó, vagy korábban védettnek tartott mezőgazdasági területek, községek (körtöltésekkel való) árvédelmét.”

Az első folyószabályozás, melyről — egy bizonytalan eredetű — adat szól, szintén árvédelmi célú átvágás volt: IV. Béla felesége, Mária királyné magyaróvári uradalmának megvédése céljából, „Pozsonytól Gönyű felé egyenes irányban új Dunát” ásatott, hogy a magas árvizeket Mosontól távol tartsa.* (33-34. oldal)

Később is szó esik arról, hogy a Duna rombolása miatt beavatkozások váltak szükségessé.

„Miksa király 1569-ből való III. dekrétumának 21. cikkelye, amely a Csallóköz már meglevő régi gátjainak helyreállításáról, fejlesztéséről és karbantartásáról intézkedik: „…mivel a Dunának gyakori és igen nagy kiáradásai köztudomásúak, amelyek ebben és a múlt évben is az egész Csallóköznek akkora kárt okoztak; jövőre az ilyen károknak elhárítására szükséges, hogy a régi gátakat és töltéseket, amelyek a víz kiöntését feltartóztatnák, de elromlottak, ismét kijavítsák és némely helyeken megújítsák.” (36. oldal)

 

Egy bizonytalan eredetű adat szerint Pozsony megyében ill. a Csallóközben már 1616-ban „töltésfelügyelőt” („director aggerum”) neveztek ki, mely állás a későbbiek folyamán is fennmaradt a megyei mérnökök irányítása alatt.

1807-es törvényhozás: „Különleges szerepet játszottak a vízügyek fejlődésében az ország legfejlettebb, legkonszolidáltabb része, a Kisalföld, ill. a Csallóköz árvédelmi munkálatai. A Duna termékeny, de vízrajzilag igen változékony törmelékkúpján már a középkorban megkezdődött az árvédelmi töltések építése. E munkálatok nagy múltja és gazdasági jelentősége teszi érthetővé, hogy itt alakultak ki az árvédelem első szervezeti formái, melyek XVIII. századi fejlődéséről már elég részletes adataink vannak.44- 58-60
Pozsony megye már 1700-ban határozatot hozott, hogy a gátak kijavításában nemcsak a közvetlen érdekeltek, hanem a távolabbi községek is kötelesek részt venni. 1716-ban a megyei mérnök jelentése alapján elrendelték, hogy Felső-Csallóközben minden porta után 6, Alsó-Csallóközben pedig minden porta után 10 napi közmunkát kell a gátakon végezni, mégpedig nemesnek és nem nemesnek egyaránt. A Duna mederváltozásai, partszaggatása és a fokozódó biztonság- igények miatt állandó töltésjavításra és magasításra volt szükség, ami igen nagy munkát rótt a megyékre. 1731-ben olyan határozatot hoztak, hogy a gátak ellenőrzését minden évben biztosítani kell, s a szükséges javításokat szept. 29-ig, Mihály napjáig kell elvégezni. 1736-ból ismeretes már egy árvédelmi készültségi beosztás is, mely meghatározta, hogy egyes szakaszok védelmét melyik község köteles ellátni. Egy 1737-ből való rendelet pedig az említett 1700-as rendelkezést úgy módosítja, hogy a közelebbi és távolabbi területek közmunkákban való részvételét 2:1 arányban állapítja meg.
1784-ben részletes töltésfenntartási szabályrendeletet hoztak, 1786-ban pedig megszervezték a csallóközi járás lakosságának munkáját oly módon, hogy mindenki számára személy szerint kijelölték, hogy — a porták után kivetett — közmunkáját a töltések melyik szakaszán és mikor kell leszolgálnia a megyei mérnök irányítása alatt. Ugyancsak az 1780-as évektől kezdve van tudomásunk állandó gátőrök alkalmazásáról is.

A védekezés azonban nem volt eredményes. Gonda Béla: A magyar Duna c. munkájában (Budapest 1899) a dunai árvizekről így ír:

„A földagadt víz mindúntalan elárasztotta a közepes vízállás vonalát alig haladó partokat, s főleg ha nagyobb áradat zúdúlt e sekélyes vidékre, a több kilométer szélességben lefolyó árvíz kénye-kedve szerint rombolt és alkotott útjában. Pedig ilyen nagyobb árvíz – mely 10–14 napig is eltartott – elég gyakran meglátogatta ezt a vidéket. Igy, hogy messzebb ne menjünk vissza, 1783-ban a Duna vize 6 méterre emelkedett rendes közép vízállása fölött és számos községet elpusztított rohanó áradatával. Hat évre rá, 1789-ben, ismét nagy árvíz dúlta e vidéket s 250 négyszögmérföldnyi területet borított el. 1809-ben megint elöntötte a Duna árja a vidéket, mely azonban legnagyobb részt rét és legelő levén, csakhamar kiheverte ezt a pusztítást is. A folyton meg-megújúló árvizek, melyek a Duna-menti községekben is nagy pusztításokat okoztak, sőt a lakosság életét is veszélyeztették, már 1800-ban arra indították a Kis-Csallóköz vagy Szigetköz lakóit, illetőleg Mosony és Győr vármegyéket, hogy közös költségen védgátakat emeljenek a Duna árvizei ellen. Ezek a gátak 1807-ben el is készűltek; de már az 1809. évi árvíz az egész kezdetleges alkotás legnagyobb részét elsöpörte. Azóta több ízben emeltek a Szigetközön védgátakat; de azok csak ideiglenes értékűek voltak. A sziget rendszeres ármentesítése még ma is a jövő, habár most már a legközelebbi jövő föladata. A nagy Csallóköz ármentesítése már az újabb kor műve, s itt a felső csallóközi védgát-társúlat 95 kilométer hosszú töltéssel 87.334 kataszteri hold területet véd meg a Duna árja ellen, míg alább az alsó csallóközi és csilizközi egyesűlt ármentesítő és alsó csallóközi belvízlevezető társúlat 111.7 kilométer hosszú védgátjával 146.444 kataszteri hold területet mentesít az áradások ellen.  ….

A nagy Dunának említett folyási és mederbeli rendetlenségei, melyek egy részt a gyakori jégtorlódások által több ízben pusztító áradásokat okozták, más részt a hajózást is szerfölött nehezítették, már a múlt század második felében arra indították a kormányzó hatóságokat, hogy egyelőre Pozsony város biztosítása czéljából a Dunának e szakaszát egy részt a várossal szemben fekvő Duna-ág elzárása, más részt a Pozsony-bécsi országút fölemelése által némiképen rendezzék. Ezt a munkát azonban csak hamar megsemmisítette az 1809. évi jeges árvíz, mely a város alsó részét is egészen elárasztotta. Ezen rendkivűl nagy árvíz hatása alatt az illetékes hatóságok mind behatóbban kezdtek foglalkozni a szabályozás eszméjével, s már I. Ferencz király külön Duna-szabályozási bizottságot küldött ki, mely 1812-ben tett is javaslatokat a szabályozásra nézve. A következő évben újabb bizottságot küldtek ki, a mely meg is állapította a szabályozási terveket. Azonban Pozsony vármegye ellenszegűlése miatt ezekből sem lett semmi. Majd a Pálffy-féle uradalom készíttetett 1821-ben terveket a Dunának Hainburg és Gútor közötti szabályozására; ezek azonban szintén csak papíron maradtak. De e közben már a magyar kir. helytartótanács vette kezébe a szabályozás ügyét s egységesen kivánta azt kiterjeszteni az egész Dunára. Ugyanis egyszerre kivánta fölkarolni az egész magyar Duna szabályozását s azt oly alapon óhajtotta megvalósítani, a mely évtizedekre menő előtanúlmányt, méréseket, fölvételeket, tervezéseket tett szükségesekké.”

1892-ben megalakult a Szigetközi Ármentesítő Társulat. Ihring Dénes erről így ír:

„A régi, elégtelen méretű töltéseket egységes vonalozással szabványméretekre építették ki. 1893—95 között 93,7 km hosszú töltés épült, 59,4 km a Nagy-Duna jobb partján, 34,3 km pedig a Mosoni-Duna bal partján a visszaduzzasztás határáig. Összesen 2,5 millió m3 földmunkát végeztek. A töltésekbe 5 csőzsilip épült a belvizek levezetésére.  ….
Az árvédelmi töltéseket két nagy árvíz is próbára tette. 1897 augusztusában a legalsó csúcspont közelében. Véneknél töltésszakadás volt, minek következtében a Szigetköz alsó részén sok kárt okózva 16 000 kát. holdat elöntött a víz, Két év múlva, 1899 szeptemberében még nagyobb árvíz jött, mely Patkányosnál szakította át a töltést és újból elöntötte a Szigetköz alsó részét. (176. oldal)

Gonda Béla könyvében találjuk meg az ehhez az árvízhez tartozó adatokat, mely nagyon fontos, különösen a vízhozamot tekintve.

„…nagy vízálláskor + 6.95 méter magas vízállásnál a víz sebessége 3.6 méter s a lefolyt víz tömege 10.124 köbméter volt.”

A 2013-as árvízi hozam 10500 m3/s volt Medvénél. Tehát nem olyan sokkal több, csak éppen átlagosan 2 m-el magasabban tetőzött… Az 1897-es árvíz hossz-szelvénye már rendelkezésre áll, tehát a vízszintek összehasonlítása ettől az időtől kezdve már lehetséges.

Az Ihring Dénes által leírt egységes vonalvezetés korántsem jelentette a német precizitással kialakított vonalvezetést, mely úgy nézett ki, hogy a jobb árvízi levonulási viszonyok megteremtése érdekében a folyó jelentősebb kanyarulatait átvágták, a hullámteret egységes szélességben alakították ki, függetlenül a terepadottságoktól. Az egységes lefolyási szelvény biztosítása érdekében a mellékágakat leválasztották a főmederről. Ez helyenként nagyon drága beavatkozásokat eredményezett, mellékágakat kellett feltöltéssel keresztezni, mélyedéseket feltölteni.

A pénztelenség miatt a magyar mérnökök ezzel szemben felhasználták a terepadottságokat és a magasabb pontok összekötésével alakították ki a töltésrendszert. Így csak a főmedertől nagyon messzire kanyargó mellékágakat kellett leválasztani és a keresztező pontokban feltölteni (ld. pl. Zátonyi Duna). A fonatos ágrendszer jelentősebb ágai a hullámtéren maradtak, a főmeder kanyargóssága megmaradt. Ennek eredménye képpen egy változatos szélességű hullámtér jött létre. A lefolyási szelvény méretét két dolog határozta meg. Az árvízlevezetéshez szükséges terület mérete és a minél nagyobb mentesített terület igénye. A két érdek nyilvánvalóan szembement egymással. Az ellentmondást a hullámtéri művelés meghatározásával oldották fel, hiszen tudták, minél inkább teli van a víz számára nehezen leküzdhető akadállyal a hullámtér, annál inkább romlik az árvízi levezetés. Ezért születhetett meg 1887-ben a Közmunka- és Közlekedési Minisztérium rendelete, mely kimondja: „A hullámtéren fákat, bokrokat ültetni vagy fenntartani nem szabad, a vízfolyási akadályoktól meg kell tisztítani.” Tehát feltételezhető, hogy a helyenként rendkívül szűk hullámteret a jó szántók ármentesítésének érdekében csak ezen feltétel teljesülése által látták elegendőnek elődeink. Ez jó darabig „üzemelt” is, az idősek még pontosan meg tudják mondani, hogy melyik szigeteken mely települések legeltettek. Az állatokat tavasszal átúsztatták, ősszel vissza, és mivel Szigetköznek időelőnye van az árhullámokkal, az állatok még időben kimenekíthetőek voltak egy-egy áradás előtt.

1954-ig nem említ Ihring Dénes jelentősebb árvizet és árvízi károkat. 1954-ben viszont ismét jelentősebb árhullám vonul le a Dunán, hozama 10500 m3/s, tehát nem sokkal több, mint amit 1997-ben feljegyeztek. A töltések nem bírták a terhelést, a gát Dunakilitinél, Kisbodaknál és Ásványrárónál átszakadt.

Dr. Stelzer Károly, akkori védelemvezető a gátszakadás okát az alábbiak szerint írja le:

„Az Öreg-Dunában pedig évente 100-150 ezer köbméter kavicsmennyiséget rakott le a folyó. Ez nem csupán a medret érintette, hanem a hullámteret is, a középvízszint átlagosan körülbelül 1 méterrel emelkedett ez idő alatt. Értelemszerűen emiatt az árvizek is egy méterrel magasabb értékkel vonultak le. (Stelzer Károly védelemvezető indoklása)”

A töltés magasságát az 1897-es árvízszinthez igazították. A kisvízszintek emelkedése azonban 1898-1953 között Ásványráró térségében elérte a 2 m-t, De Kisbodak környezetében is meghaladta az 1 m-t.

Az 1954-es árvízi szakítás legnagyobb tanulsága az volt, hogy a főmeder levezetőképességét meg kell őrizni!

A szakítást követően a töltéseket Szigetközben megerősítették, figyelembe véve az 1954-es tetőző vízszinteket a töltéseket ehhez mérten 1 m-el magasabban alakították ki. A következő jelentős árvízkor, 1965-ben a töltés nálunk állta a sarat, a szlovák oldalon viszont elszakadt.

A kisvízszintek Pozsony alatt 1976-tól jelentősen lecsökkentek. (ennek okairól majd a kotrások c. fejezetben lesz részletesen szó)

 

 

A kisvízszintcsökkenés 1953-1990 között Rajkán volt a legjelentősebb, 1,95 m, de Körtvélyesen is még jelentős volt, 1953-1990 között 1,46 m. Dunaremete ebben az időszakban érdemben nem változott, Ásványrárón viszont 70 cm-es csökkenés következett be.

 

Ilyen mederállapotokra érkezett az 1991 évi árvíz, ami vízállásrekordokat döntött, pedig ezt az érkező vízhozam nem indokolta, „mindössze” 8346 m3/s volt, tehát 2154 m3/s-al kevesebb, mint 1954-ben. Ez már majdnem egy középvizes Duna! És Dunaremetén mégis megdőlt az LNV, miközben a meder levezetőképessége a kisvízszintrögzítések szerint nem romlott.

Ásványráró térségében az árvízszintek szintén meghaladták az 1954-es szintet és csak az 1815 fkm szelvényben alakultak ismét alatta, de itt tudtuk, hogy az alvízcsatorna kotrása miatt jelentős és tiszta mederfelület állt a víz rendelkezésére.

 

Mi történhetett?

A nagyvízi meder két részből áll, a magából a mederből és a hullámtérből. 1991-ben még nem terelték el a Dunát, a meder állapota rendben volt, tehát a hullámtéren kellett keresni az okokat.

Dunaremetéig a helyzet viszonylag egyszerű volt, a Kiliti bejáróút egy széles legelőt szelt ketté, a víz a duzzasztóművön keresztül jut a főmederbe, az egyenes folyószakaszon a víz már nem lép ki oldalirányba, a hullámtéren a továbbiakban csak a két hídnyíláson átjutott vizet kell levezetni.

 

Dunaremete alatt azonban semmi nem változott, a kisvízszintek csökkentek, tehát a meder levezetőképessége nem romlott.

Akkor marad a hullámtér. Itt viszont már jelentős változások következtek be. Régebben az erdők alját még kaszálták, nyáron általában a cserjeszint helyett sűrű jágerkenderes borította, amit a víz még elfektet. A hullámtéren számtalan rét volt, ahol a gazdák legeltettek. Ez azonban 1991-re megváltozott.

Az erdők alját már nem kaszálják és a korábbi rétek legelők jó része helyett is ma már ilyen erdők találhatók. Hol van már az 1887-ben kiadott Közmunka- és Közlekedési Minisztérium rendelete, mely kimondja: „A hullámtéren fákat, bokrokat ültetni vagy fenntartani nem szabad, a vízfolyási akadályoktól meg kell tisztítani.”

Az 1991-es árvíz már jelezte, hogy komoly árvízlevezetési gondok vannak Szigetközben, különösen Ásványráró térségében, ahol feltehetően a hullámtéri benőttség, az erdészeti művelés megváltozása és a legelők, tisztások területének csökkenése jelentősen rontott az árvízlevezetési viszonyokon.

Aztán 1992-ben elterelték a Dunát. Az érkező vízhozam a töredékére csökkent és a növényzet a korábban tiszta zátonyokat elfoglalta.

 

 

2002-ben két árhullám vonult le a Dunán, egy márciusban és egy augusztusban. Az augusztusi árhullám már érdesebb, burjánzó növényzettel borított hullámteret mutatott, mint a márciusi, amikor a növényzet még nem olyan erős. A benőttség változását jól mutatja, hogy annak ellenére, hogy a főmederbe 2200 m3/s vízhozammal kevesebb érkezett, a tetőzés szintjei alig maradtak el az 1991-ben rögzítettől. Az 1820 fkm szelvény alatt a meder levezetőképességének romlása mellett már az alvízcsatorna visszaduzzasztása is érződött. Tehát a régi meder levezetőképessége jelentősen csökkent, mert gyakorlatilag az alvízcsatorna felé elvezett vízhozam ugyan nem terhelte, mégis magas vízszintek alakultak ki.

 

A 2002 árhullám szintjei azért is voltak meglepőek, mert a teljes hozam ugyan 964 m3/s-al magasabb volt az alvízcsatorna torkolata alatt, de már ez a vízszint is 1 m-el haladta meg az 1991 évit.

Aztán jött 2013, és minden LNV megdőlt. Ez részben annak volt köszönhető, hogy rekord vízhozam érkezett, ami a mértékadó árvízszinthez tartozó vízhozam növelését is szükségessé tette 9900 m3/s-ról 10500 m3/s -ra.

 

De mégis úgy nőtt az árvízszint az 1817 fkm szelvény környezetében 114 cm-t, hogy itt még a vízhozam 2400 m3/s-al kevesebb volt.

A 2014-es MÁSZ már figyelembe vette, hogy az alvízcsatorna felé el lehet vezetni 3000 m3/s vízhozamot, ez azt jelentette, hogy a meder zátonyainak benőttsége ennyi veszteséget okozott a levezetőképességben, de a kevesebb vízhozam miatt a felső szakaszon Denkpálig nincs nagy gond. Denkpál és Dunaremete között már tapasztalható az árvízszintek további emelkedése, de ez feltehetően a zátonyok tisztításával még kezelhető. (rét-legelő gazdálkodás kialakítása) Az Ásványi mellékágrendszer térségében viszont már nagyon komoly probléma van, 1 m-es árvízszintemelkedést már nem lehet kezelni zátonytisztítással, itt az árvízi biztonság megőrzésének érdekében komolyabb beavatkozás szükséges.

Mik lehetnek ezek a beavatkozások?

1. Meg kell emelni a töltést. Ez, ha Dunaremetéig emeljük meg, 20 km töltésfelújítást igényel, olyan terepen, ahol az altalaj adottságok miatt valószínű, hogy nagyon drága lesz. És ha tovább romlik a hullámtér levezetőképessége, akkor tovább kell emelni a töltést. Az altalajtörés veszélye miatt itt egyre komolyabb műszaki megoldások válnak szükségessé, melyek költségigénye nagyon magas, ha egyáltalán megoldható. A buzgárképződések már most gondokat okoznak, a további árvízszintemelkedés ezeket a jelenségeket megsokszorozza, a töltésszakadás veszélye egyre nagyobb lesz. Erősen kétséges, hogy ez járható út. Eddig ezt próbáltuk, és kb 50 évre volt mindig elegendő az emelés.

 

2. Szélesítjük a hullámteret töltésáthelyezéssel

Azt már korábban tisztáztuk, hogy a felső szakaszon a hullámtér bővítésnek nincs értelme, Dunaremetéig az árhullám jelentős része a széles hullámtér ellenére a meder vonalvezetése miatt a főmederben vonul le. A meder kanyargóssága, melynek segítségével a víz egy jelentős része kiléptethető a főmederből, csak az 1822 fkm szelvény alatt lenne lehetséges. Elméletileg. Ugyanis a jelenlegi töltéslábnál mind a jobb, mind a bal parton település található: Ásványráró és Bős, kicsi a valószínűsége annak, hogy ez a két falu kilakoltatható lenne. Ásványráró alatt a töltést elméletileg kijjebb lehetne helyezni a Lutra teleptől az Aprókövesi zárás között, gyakorlatilag azonban kérdéses ennek haszna, ugyanis itt a töltés mentett oldalán fokozottan védett terület található. Kérdéses, mi maradna meg ebből egy ekkora építkezés után. (A töltés ésszerű vonalvezetése pont keresztülhaladna a védett területen és ha maradna is védendő érték, kérdés, hogyan reagálna arra, hogy egy jelentős terület áramlási holttérbe kerülne és viszonylag gyorsan feltöltődne iszappal.)

Másrészt ezek a felvetések azért kérdésesek, mert maga a hullámtér elegendően széles. A gond a művelési ágakkal van. Ha bevonunk egy újabb széles sávot az árvízlevezetésbe, majd hagyjuk, hogy zárt aljnövényzetű erdőgazdálkodás alakuljon ki, akkor a szélesebb hullámtér is csak vizes lesz, de nem fog szállítani, tehát sok pénzért nem csináltunk semmit.

3. Javítjuk a meder levezetőképességét.

a) Itt a zátonyok letisztítása és lesüllyesztése, valamint a hajózható szakaszokon a sarkantyúk koronaszintjének csökkentése a jelenlegi kisvízszinthez igazítva hozhat megoldást. A zátonytisztítás a szigetközi szakaszon 30 km hosszba érinti a főmeder jobb és bal partját (Medvei híd és Denkpál közötti szakasz) és folyamatos fenntartást igényel, mert a zátonyok nem növényesedhetnek be. Ez, amennyiben erre van lehetőség, célszerű legeltetéssel megoldani és az ide telepített állatok téli takarmányozására a töltések kaszálásának szénáját felhasználni. Az 1820 fkm szelvény alatt ez azonban már feltehetően nem lesz elegendő, itt a zátonyok süllyesztésére is sort kell keríteni. Ennek mértékét a modellkísérletek határozzák meg. A lesüllyesztett zátonyokat visszahumuszolás után ugyanúgy lehet kezelni, mint a letisztítottakat. Ez a megoldás közös projektet feltételez a szlovák féllel.

b) Megvalósítjuk a Nagyvízi Mederkezelési Tervet, mely a zátonyokon levezetősávokat alakít ki.

c)Keresztgátakkal megemeljük a vízszintet a főmederben és a benövényesedést vízborítással gátolnánk. Ez fenékküszöbök sorozatát feltételezi a főmederben, erről szólt a SZITE, SEA és Insula Magna változat, ezt egy későbbi fejezetben fejtem ki.

4. Javítjuk a hullámtér levezetőképességét. Ezt Dunaremete felett nem tudjuk megcsinálni, mert ott a főmeder vízszállítása a döntő. Dunaremete alatt azonban igen, mert itt a hullámtér részt vesz az árhullámok levezetésében. Itt két eset lehetséges.

a) Levonulási sávokat alakítunk ki, ez gyakorlatilag a hullámtéri erdőgazdálkodás átalakítását jelenti rét-legelő gazdálkodássá. Jelentős területet érint ez a művelési ág váltás.

b) Lesüllyesztjük a keresztirányú műveket. Ez viszont az árvízmentes időszakokban ellehetetleníti a jelenleg megszokott vízszinttartást és az alacsonyabb vízszintek miatt csökkenő vízborítás a jelenlegi hullámtéri medrek levezetőképességén rontana. (a vízszintcsökkenés miatt szárazra kerülő zátonyok beerdősülése miatt)

5. Hibrid megoldás: A kritikus helyen, az 1820 fkm szelvény alatt, vízszintemeléssel több vizet juttatva a hullámtérbe lecsökkenteni az itt található kőművek szintjét, mely így az árvízlevezetésben is fokozottan részt vesz és letisztítani a meder zátonyait és a továbbiakban itt rét-legelő gazdálkodást folytatni. Modellkísérlet ad választ arra, hogy elegendő a letisztítás, vagy egyes helyeken szükséges a zátony süllyesztése is.

 

A fentiek alapján látható, hogy az árvízszintemelkedéseket sokáig a területi adottságok okozták (görgetett hordalék lerakódása) ezt egészítette ki életvédelmi és gazdasági beavatkozások sora. A görgetett hordalék elmaradása azonban az egyéb változások miatt nem javított az árvízlevezetés helyzetén. Jelenleg az árvízlevezetés komoly problémákkal küzd, különösen az 1820 fkm szelvény alatt. A trendek alapján az árvízszintek emelkednek, a biztonság megteremtése érdekében a beavatkozás elkerülhetetlen lesz.

Folyószabályozás

A folyószabályozást is sokszor elátkozták a közelmúltban. Pedig az első folyószabályozási művek szorosan összefüggtek az árvízi biztonság megteremtésével. Először talán olvassunk el pár sort Ihring Dénes: A Magyar vízszabályozás története c. művéből (OVH 1973), ami a neten megtalálható.

„A hajózó út megjavítása mellett a Duna- szabályozásnál a jégtorlasz-képződés veszélyeinek megszüntetése volt a fő szempont, ami az ármentesítés és a folyószabályozás kérdését szorosan összekapcsolta. Ezt a feladatot az adott körülmények között általában a lehető legeredményesebben sikerült megoldani.” (127.oldal)

„A Felső-Duna hajózás érdekében szükségessé vált egységes szabályozásáról az 1885. évi te. intézkedett, s az Bodoki Lajos tervei alapján. Fekete Zsigmond irányításával 1886–1896 között került kivitelre. A mellékágakat elzárták, a folyó kanyarulatait átvágták, s így egy kevéssé kanyargó – természetellenesen merev – középvízi medret alakítottak ki. Ugyanekkor elzárták a Mosoni-Dunát – a rajkai zsilippel –, ami a mosoni-síkság és a Szigetköz árvédelme szempontjából is célszerű volt. A középvízi meder kialakítása után kerülhetett sor – 1901-től az előírt hajózási mélység biztosítását szolgáló kisvízi szabályozásra, sarkantyúkkal és párhuzamművekkel: a folyószabályozás újabb elveinek megfelelően egy enyhén kanyargó sodorvonal kialakításával.

A változékony, elfajult meder szabályozása a folyó erős sodra és a nagy hordaléklerakódás miatt, nehéz feladatot jelentett, s 17 millió forintba került. A kisvíz-szabályozáshoz pedig már az 1895. évi XLVIII. tv. által engedélyezett költségvetést kellett igénybe venni.
A nagy áldozatok ellenére ez a munka a legkevésbé sikerült hazai folyószabályozások közé tartozik. A szabályozások megkezdésekor ugyanis még nem voltak ismeretesek H. Girardonnak, a hordalékos folyók szabályozásánál szerzett tapasztalatai (1894), és a folyószabályozás korszerű elveit már csak a kisvízi meder kialakításánál lehetett tekintetbe venni. Valószínű, hogy a folyó életét figyelembe nem vevő szabályozás és a terület különlegesen kedvezőtlen geológiai adottságai (nagyarányú hordaléklerakódás, a töltések alatti talaj nagy áteresztőképessége és ennek következtében fakadóvizek keletkezése stb.) miatt, mint azt az 1954. évi nyári árvizek is mutatták, itt a folyószabályozás és ármentesítés jelentős fejlesztésére, sőt esetleg újabb megoldási lehetőségeinek keresésére lesz szükség.” (128. oldal)

„…Pozsonytól Gönyűig a régi hordalékkúp-építés ma is tart. A Duna felülről hozott kavicshordalékát ezen a szakaszon lerakja, mely tehát feltöltődő jellegű. Ennek megfelelően a szabályozás előtt a folyó sok ágra szakadva állandóan változtatta medrét, kalandozott, és hordalékkúpját, mely valóban igen lapos kúp formájú volt, állandóan töltögette (I. térképpár). Ha valahol már sok hordalékot rakott le, azt a medrét hirtelen otthagyta és másfelé keresett utat magának. A hordalékkúp két szélét ún. fattyúág szegélyezi – ezek minden hordalékkúp jellemzői –, amelyek a többi mellékágtól eltérő jellegűek: bennük hordalékmentes víz folyik és erősen kanyarognak, mint egy síkvidéki folyó. Ez a két fattyúág a bal oldalon a Csallóközi Duna-ág, mely Komáromnál, a hordalékkúp alsó vége alatt jut vissza a Dunába; a jobb oldalon pedig a Mosoni vagy Győri Duna-ág, helyi nevén Kis-Duna. (158. oldal)

„Ha röviden összefoglalni akarjuk mindazokat a szempontokat és körülményeket, amelyek a történelem folyamán az egész magyar Duna szabályozási kérdéseit befolyásolták, közülük hármat: a kiömlő árvizek elleni védekezést, a jégtorlódások hatásának csökkentését és a hajózás elősegítését kell kiemelni.” (158. old)

„A Duna bővizű, mély medrű folyam, melyen a régi, kisméretű hajókkal a hajózás különösebb problémát nem jelentett. Ha végeztek is (a hajózás érdekében) bizonyos munkálatokat, azok főleg a vontató utak és a vontatási lehetőségek megjavítására irányultak. Bármilyen körülményes és nehézkes volt is a dunai hajózás, mégis nélkülözhetetlen volt, mert vízi úton – a szárazföldi szállítási lehetőséghez képest – igen nagy árumennyiséget tudtak nagy távolságra szállítani, különösen lefelé. Akadályt jelentett, ha a part szaggatása miatt gyakran át kellett helyezni a vontatóutat, különösen a Felső-Dunán. Ilyen helyeken a part védelmére néha terelő sarkantyúkat, rúgatókat, partvédezeteket is építettek, többnyire rőzséből, amelyeknek azonban igen rövid volt az élettartama.  … A gőzhajózás különösen a magyar Felső-Duna szabályozására adott indító okot, hiszen itt a gőzhajózás előtt jóformán semmi hajóforgalom nem volt és így a hajózás, valamint – bécsi kívánságra – az ausztriai vidékeket is fenyegető jégtorlódások megszüntetése érdekében 1831-ben megkezdték a Felső-Duna szabályozását. (158. old)

„1832-ben kezdték meg a Pozsony–Gutor közti szakasz szabályozását, 1837-ben pedig a Gutor–Vének közötti szakaszt vették munkába. A munkálatok 1845-ig serényen folytak, de be nem fejeződtek. A szabályozás keretében több mellékág lezárásával igyekeztek egységes medret előállítani, magát a főmedret pedig sarkantyúk beépítésével összeszorítani és így a hajózás részére szükséges mélységeket biztosítani. A szakadó partokat is megkötötték és összesen 38 sarkantyút építettek 3260 m össz-hosszúsággal.” (167. old.)

„Az állandóan mozgó, hordalékos, zátonyos mederben a sarkantyúk azonban egymagukban nem lehettek hatásosak. A meder gyorsan változott, a sarkantyúk hamar beiszapolódtak, és fenntartás hiányában tönkrementek. Ma már nyomukat sem lehet találni. …1861–62-ben épült 3171 m hosszúságban a remete–lipóti, és 531 m hosszban a szapi, 1862-ben pedig a szőgyei partvédezet. … A partvédezetek csak helyi eredményeket hoztak. Ezek már nagyon szakszerűen, szép vonalazással és igen jó minőségű burkolatból készültek. Némelyik még most is megvan, javítás sem volt rajtuk szükséges, csupán a mederemelkedés miatt kellett őket 90 év múlva kiegészíteni. A hajózóút azonban nem javult meg, sőt a további feltöltődés miatt egyre rosszabbodott. … A Felső-Dunára tehát egyre több volt a panasz. Ehhez járult a jeges árvizek gyakori pusztítása és a partszaggatások megnövekedése, ami miatt egyre tarthatatlanabbá vált a helyzet, különösen a Csallóközben. Mindezek lassan megérlelték a kormányzat elhatározását, hogy a Felső- Dunán a kérdést gyökeresen megoldó beavatkozást végezzenek. A Felső-Duna szabályozásának elindítása Bodoky Lajos nevéhez fűződik.

Az 1880-ban előterjesztett tervei alapján Ordódy Pál közmunka- és közlekedésügyi miniszter és a minisztérium műszaki tanácsa elfogadta az ún. normális profillal történő középvízi szabályozás alapelvét, ami azt jelenti, hogy mindenütt egyenlő szélességű középvízi medret kívántak kialakítani és ehhez szakaszonként megállapították a szabályozási szélességet. Az előállítandó egységes főmedret a hajózási szakemberek véleménye alapján majdnem egyenes vonalban tervezték, helyenként enyhe kanyarulatú irányváltoztatással. Ez a szabályozási vonal azonban nem felel meg a mai szabályozási elveknek: helyesebb lett volna, ha az új medret enyhe kanyarulatok egymásutánjában vezetik.” (169. oldal)

„A szabályozási munka 1886-tól 1896-ig tartott. A szabályozás két párhuzamos, a középvíz magasságáig érő kőtöltéssel, ún. párhuzamművel elválasztotta a főmedret a mellékág-rendszertől úgy, hogy abba csak közepesnél magasabb vízállás idején juthatott be a víz a párhuzamműveken átbukva. Ahol a párhuzamművek szigetek, vagy partok közelébe értek, ott kőpart-védezetek épültek, melyeknek a lábát kőhányás védte az alámosás ellen. Olyan helyeken, ahol a tervezett szabályozási vonal egy-egy szigeten vezetett keresztül, ún. kődepóniát építettek. Ezek 1 méter magas terméskő-rakatok voltak, melyek a szakadó part képződésekor leomlottak és a partnak automatikus védelmet nyújtottak. A párhuzamművek közé eső szigeteket vagy zátonyokat kotrással távolították el és költségkímélés szempontjából, ahol lehetett, a meglevő partvédezeteket beleillesztették a szabályozási vonalba. Készült néhány rövid, teljes átmetszés is.

Mindjárt a munkák elején a Duna erős mederváltozásai zavarták meg a tervszerű végrehajtást. Először a Bős–Szap (1820–1810 fkm) közötti 10 km-es szakaszt akarták munkába venni; de még a munkálatok megkezdése előtt, 1885 őszén a Duna főága a Szap melletti korábbi helyéről átvágott a Bagoméri ágba. Sürgős tervmódosításra volt szükség, melynek során úgy döntöttek, hogy a szapi ágat építik ki főággá és a bagomérit elzárják.

 

 

 

A szabályozási vonal pontos helyét még akkor nem rögzítették, ezért a kővel való takarékosság szempontjából a sekélyebb helyeken, távolabb építették meg az elzáró párhuzamművet, még pedig a felső végétől lefelé haladva. Csakhamar rájöttek, hogy amint a nyílás szűkült, a víz a feneket mind erősebben ki- mélyítette. A bagoméri elzárásnál 20 m mély kimosás támadt, és igen sok kő volt szükséges az elzáráshoz. A szerzett tapasztalatok alapján az ilyen elzárásoknál a két végét előre elkészítették és a fenekét vastag kőterítéssel védték meg a kimosás ellen.
A bagoméri párhuzammű megépítése után erős mederváltozások keletkeztek, úgyhogy az eredeti elgondolás szerinti szabályozási vonalat már nem lehetett gazdaságosan megvalósítani. Kénytelenek voltak itt éles kanyarulatban vezetni a folyót. A bagoméri éles kanyarulat azóta is a Felső-Duna beteg pontja, azóta is temérdek követ és pénzt emésztett már fel. A hajóút szűk és veszélyes, a jég is megakad és gyakran megrongálja a párhuzamművet.” (170. old.)

Ez a párhuzammű valószínűleg az Árvai zárás lesz.

„A magyar Felső-Duna szabályozása alapjában véve eredményes volt: a hajózás egységes medret kapott, a jégtorlaszok is lényegesen ritkábbak lettek, bár teljesen nem szűntek meg. De vannak a munkának árnyoldalai is. A szabályozás rendkívül felkavarta a Felső-Duna hordalékát és az alsóbb szakaszokra rakódott kavics jelentősen megemelte a vízszinteket. Bőstől lefelé a párhuzamművek már a szabályozás befejezésekor viszonylag alacsonyabbak voltak, mint feljebb, itt tehát a vizek jobban szétterülhettek. A főbaj azonban az, hogy a hosszú egyenesekből álló párhuzamművek nem tudtak a víznek kellő vezetést adni, azok a két oldal között ide-oda kóvályogtak és mederben vándorló zátonyok keletkeztek, időnként elégtelen vízmélységek, gázlók akadályozták a hajózást. Takarékosságból nem építették ki a tervezett mellékágelzárásokat, pedig azok nagyban segítették volna a vizet a főmederben tartani. Végül azáltal, hogy az árvédelmi töltéseket, tekintet nélkül a folyamszabályozási szempontokra, a mellékágrendszer peremére építették, az árvizek nem kaptak semmi vezetést, s a 3–5 km széles ágrendszerben szétterülve elősegítették a hordaléklerakódást. … A vándorló zátonyok miatt már a századfordulón jelentkeztek a rossz gázlók, s így kisvíz idején, az év nagy részében, ismét csak korlátozott mértékben lehetett lebonyolítani a hajózást. A pozsonyi folyammérnöki hivatal már 1899-ben előterjesztést tett a legkorábban elromlott Körtvélyes–Vajka közötti szakasz (1843–1835 fkm) kisvízszabályozására. A folyam megfigyelése, többszöri felmérése és a folyamszabályozás korszerű elvei alapján a meglevő párhuzamművek közé a folyam természetének megfelelő enyhe görbületekkel kígyózó sodorvonalat és egy szőkébb kisvízi szelvényt terveztek, amelyet a domború oldalon egymástól kb. 150 m távolságra levő kősarkantyúkkal állítottak elő. A sarkantyúk méreteit pontosan rögzítették. Mindig oda építettek sarkantyúkat, ahol a rossz zátony- és gázlóalakulás ezt megkívánta és ezzel kényszerítették a Dunát, hogy a vonalozásában kedvezőbb medret alakítson ki magának, és kialakítsa a megkívánt hajózómélységet. A kisvízszabályozás tehát kizárólag a hajózás érdekében történt.

A munkálatokat 1900 őszén kezdték meg Körtvélyessel szemben az 1842 fkm-nél, ahol 4 sarkantyúval zárták el a gázlón átvezető régi hajózó utat. Egykorú jelentés szerint „ennek a pár sarkantyúnak csodálatos eredménye pár hét alatt mutatkozott és valóban bekövetkezett a jobb oldali fel- töltődés és a bal oldali kimélyülés a megkívánt mértékben”. Minthogy az első tapasztalatok kedvezőek voltak, a munkát folytatták és sarkantyúkkal megjavították a hajózó utat ott, ahol szüksége mutatkozott. …. Az első világháború után a Felső-Duna határfolyó lett. Emiatt a félbemaradt kis- vízszabályozási munkák sokáig szüneteltek. … A szabályozási munkák 15 éves szünete alatt a főmederben igen sok kavics rakódott le, ennek következtében egyre inkább észrevehetővé vált a meder és vele együtt a vízszint emelkedése. (171. old)

„A párhuzamművek a jégzajlás és az árvizek hatására gyakran szenvedtek sérüléseket, és nagy károkat okozott a párhuzamművek időnként bekövetkezett szakadása. A főmeder és a mellégágak közti vízszintkülönbség, mely néhol még a 2 m-t meghaladta, az ilyen szakadásokat félelmetessé tette (11. ábra). A nyílás gyakran nagyra nőtt és a közepén igen nagy mélységek keletkeztek. Attól eltekintve, hogy a szakadások elzárása sok száz, néhol több ezer m3 kő beépítését tette szükségessé és igen költséges volt, a főmedernek hosszú időn keresztül igen nagy vízveszteséget okozott, ami a közeli gázlók elromlására vezetett.” (171. old)

Ez egy igen lényeges mondat, mert arra utal, hogy a víz árvízkor nagyon is igénybe venné a hullámteret és ebben a magas párhuzamművek akadályozzák.

„Az 1937-ben elvégzett részletes tanulmányok kimutatták, hogy a meder és a vízszintek jelentős mértékben emelkedtek. Emiatt szükségessé vált a párhuzamművek magasítása, amit 1940-től nagy ütemben végeztek. Emellett folytatódtak a kisvízszabályozási munkák is. Elkészült a kisbodaki, szapi, medvei és a nagybajcs–véneki gázlók rendezése kotrásokkal együtt. …. A második világháború után, 1945-ben ismét határszakasz lett a Duna. Ekkor néhány nagyon nehéz év következett. Egymás után több veszélyes méretű szakadás keletkezett a párhuzamműveken, melyek közül a lipóti és a bagoméri szakadások a beavatkozás késlekedése miatt nagyon elfajultak.”  (172 old)

Ez is egy fontos információ. A Bagaméri ág felé jelentős vízmennyiség menne, ha ezt az Árvai zárás nem akadályozná. Ennek a szakításnak a nyomait meg lehetett találni a rehabilitációnál, elképesztő mennyiségű követ találtak a mederben.

„Egyedül a bagoméri párhuzammű szakadásának elzárása 6400 m3 kő beépítését tette szükségessé….  Ezalatt a mederfeltöltődés is mind erősebben éreztette hatását és beigazolódott, hogy a kisvízszabályozás hathatós eszköz ugyan a hajózó út megjavítására, de a mederemelkedés állandó folyamatát nem befolyásolja. (172. old)

„… a mederemelkedések ellensúlyozására nagyarányú mederkotrást végeztek, melynek ütemét annyira fokozták, hogy a kiemelt kavics mennyisége elérje a lerakódó mennyiséget. 1956 –60 között a Baka–Szap közötti szakaszon közös erővel 1 240 000 m3 kotrást végeztünk, és miután egységes főmeder kiképzésére törekedtek, a kikotort kavicsanyagot a párhuzamművek mögé rakták, illetőleg a mellékágakat elzárni igyekeztek.

Ezen a módon remélhető, hogy a Felső- Duna medrének tovább-romlását a tervezett erőmű megépítéséig meg lehet állítani és közösen építendő tározó és erőmű az értékes villamos energia termelése mellett a Felső-Duna szabályozásának és a mederemelkedés elleni nagy küzdelemnek örökös problémáit meg tudja oldani.” (173. old)

„A legkritikusabb folyószakaszok, folyószabályozási szempontból is, az ismételten árvizekkel sújtott magyar Felső-Duna és a Dunaföldvár–országhatár közötti szakasz.

A Rajka–Gönyű közti szakaszon a hajózás és az árvédelem érdekei egyaránt megkövetelik a folyószabályozás teljes végrehajtását és ezen belül is a további mederemelkedés megakadályozását. Ez ma már évenként 500–600 m3 kavics kotrását teszi szükségessé, amit a magyar és csehszlovák vízügyi szolgálat közösen végez.” (375. old)

Ez egy érdekes megállapítás. Ugyanis azt bizonyítja, hogy csak a zátonyképződések helyét tudták módosítani a folyószabályozási művekkel, magát a görgetett hordalék lerakódását nem. Tehát a meder feltöltődésének megakadályozása az árvízszintek emelkedésének elkerülése miatt a folyószabályozási művek megléte mellett is csak kotrással volt elképzelhető. Sokszor elhangzik, hogy a medersüllyedést a folyószabályozási művek okozzák. Ha ez igaz lenne, akkor nem lett volna szükség kotrásokra. A folyószabályozási művek egy egységes sodorvonal kialakítását teszik lehetővé, de nincsenek összefüggésben a meder feltöltődésével vagy süllyedésével. A folyószabályozási művek magassága úgy van meghatározva, hogy a káros gázlóképződéseket elkerülje, de ugyanakkor a zátonyok időszakos vízborítottságát ne akadályozza. Tehát soha nem volt cél, hogy egy sarkantyú minél magasabb legyen, hanem pont az ellenkezője volt nehéz, megtalálni azt a minimális szintet, ami a hajóútban képződő zátonyképződést gátolja. A magas sarkantyú mögött a terület feltöltődik, a vízborítás egyre ritkábbá válik és a növényzet megtelepedik, ez már árvízlevezetési gondokat okoz.

Tehát a folyószabályozási munkálatok elsősorban a jéglevezetés érdekében készültek, míg a kisvízszint-szabályozások a hajózás érdekeit tartották szem előtt.  Ihring Dénes a szigetközi folyószabályozást elemző munkáját a Bős-Nagymaros vízlépcső várható pozitív hatásával zárja. Azonban ez még váratott magára, és az 1960-as években valóban befejeződött a már korábban bevált elvek szerint a szakasz kisvízi szabályozása.

A párhuzamművek magasságát a hajózási kisvízszint +1,0 m magasságban határozták meg, hogy az év jelentős részében a mellékágak frissvízellátása is biztosítható legyen. A sarkantyúk ennél magasabbak voltak, hajózási kisvízszint +1,5 m, ennek a várható töltődés volt az oka, de még így is megbuktak az év jelentős részében és a körülötte lévő zátonyok időszakos vízborítása is biztosítható volt. A kavicskitermelés folyamatos volt. De még ezek a beavatkozások sem jelentették a hajózóút javulását, Szigetközben még 1983-ban is modellkísérletekkel vizsgálták a Bagaméri kanyar javításának lehetőségét.

A Duna folyószabályozása tehát jég- és árvízvédekezési, valamint hajózási okokból történt. A kavicskotrás mértéke viszonylag pontosan meghatározásra került.

A felső-dunai vízlépcsők üzembe helyezésével azonban ez a mennyiség egyre csökkent. 1977-ben aláírták a Bős-Nagymarosi vízlépcsőrendszer szerződését, mely azt jelentette, hogy a szigetközi Duna-szakasz gyakorlatilag megszűnik hajóút lenni és a Duna érkező vízhozamának csak töredéke fog ezen a szakaszon átfolyni.

 

.

Kotrások

A Duna éves érkező hordalékmennyiségét az ötvenes évek közepén 393 ezer m3/évben határozta meg a VITUKI.

Ebben az időben még csak a Jochenstein vízlépcső üzemelt (1951) Ez a vízlépcső még csak az Inn görgetett hordalékát fogta meg, a Traun, az Enns és a Morava hordaléka még megérkezett. 1959-ben készült el az Ybbs–Persenbeug (1959) vízlépcső, ami már a Traun és az Enns torkolata alatt található, ennek üzembe helyezése a görgetett hordalék jelentős lecsökkenését eredményezte.

1963. április 20-án a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság kormánybizottságai megállapodást kötöttek arról, hogy közösen beruházási programot dolgoznak ki a Bős–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer megépítésére.

Ezzel egy időben mind Csehszlovákiában, mind Magyarországon jelentős lakhatási válság volt.

„Érdekes módon, Magyarországon és Csehszlovákiában szinte egy időben, a hatvanas évek elején döntöttek arról, hogy a felépítendő új városi lakásokat házgyárak fogják építeni panel elemekből. Magyarországon a legelső házgyár a 43. sz. Állami Építőipari Vállalat (ÁÉV) 1. sz. üzeme volt Óbudán, ahol 1964. június 18-án kezdődött a panelház elemek gyártása. A beton alapanyagául szolgáló kavicsot és sódert a FOKA vállalatnak kellett biztosítania az erre a célra létrehozott Dunai kirendeltség (kitermelés), valamint a Szállítási és Értékesítési Kirendeltség (eladás) által.” (Dunai szigetek blog 2020. november 19.)

Talán nem is olyan érdekes ez a mód.  Ahhoz, hogy a lakhatási kérdés megoldható legyen, alapanyagot kellett biztosítani, a panelekhez hatalmas mennyiségű kavicsot. A vízlépcső gondolata tette lehetővé az alapanyagot, azzal ugyanis mindenki tisztában volt, hogy amennyiben túlkotorják a Dunát, márpedig a szükséges panelek előállításához nagyobb mennyiségű kavicsra volt szükség, mint a Duna éves, egyre csökkenő görgetett hordalék hozama, az jelentős kisvízszintcsökkenést eredményez, melynek következményei beláthatatlanok. (Mellékágak kiszáradása vagy vízhozamának jelentős csökkenése, talajvízszint csökkenés, parti szűrésű vízbázisok kérdése.)

A kotrások a majdani vízlépcsőépítések reményében megkezdődtek. A már hivatkozott Dunai szigetek blogon találtam mennyiségeket a kotrásról.

Forrás: Dunai szigetek 64 millió m3

• 64 — Szap- Dömös — 1970-1991 [1] (Csehszlovákia és Magyarország közösen)
• 31,5 — Komárom-Nagymaros — 1970-1988 [6], ebből
  • magyar kotrás az Ipoly fölött 18,5
  • csehszlovák kotrás 9
  • magyar kotrás az Ipolytól Dömösig 4
• 30 — Szob-Dunaföldvár — 1968-1976 [7], ebből
  • Szob-Budapest 18 (beleértve a szentendrei Duna-ágat is).
• 22,4 — Budapest-Nagymaros — 1968-1985 [8]
• 13 — Rajka-Gönyű — 1963-1976 [1]
• 7,5 — Pozsony-Dunacsún — 1975-től [1]
• 10 — Nagymaros-Vác — 1970-77 [4]
• 4 — Vác-Göd  — 1974-80 [4]
• 2,4 — Göd-Szentendrei-sziget alsó vége — 1974-80 [4]
• 4 — Szentendrei-Duna — 1970-87 [4]

 

Ha csak az első táblázatot nézzük, akkor 188,8 millió m3 kotrását láthatjuk és ez elég hiányosan tartalmazza a szlovák fél kotrásait az országhatár és Körtvélyes térségében. Márpedig Pozsony hatalmas panel-rengetegei is dunai kavicsból épültek. De maradjunk ennél a számnál. Még így is azt jelenti, hogy 480 évre előre elvettük a görgetett hordalékot a Dunától úgy, hogy a megadott 393 e m3/év görgetett hordalék még akkor lett meghatározva, mikor a Traun és az Enns hordalékával még számolhattunk.

Csak már 1959-ben felépült az Ybbs-i vízlépcső, ami ezt megakadályozta. Gyakorlatilag ettől az időponttól kezdve már nagyon kevés görgetett hordalék érkezett a Dunán, tehát ha ezt a keveset figyelembe is vesszük, az egyenleg még mindig több száz év előre-kotrás volt.

Valamennyi hordalék azonban biztos érkezett, a kotrások maradandó „eredményét” az alábbi táblázat tartalmazza. Itt a Vo szelvények (Pontosan, EOV koordinátával meghatározott keresztszelvények, melyeket rendszeresen mértek, és ezért hosszú adatsorral rendelkeznek. Távolságuk egymástól kb. 1 km.)

De sajnos a táblázat egyenlege sem túl vigasztaló. Ha az ötvenes évek közepén meghatározott 393 em3/év mennyiséget veszem figyelembe, akkor is 316 évnél járunk. Beláthatatlan időtávlat… És tudva tudtuk, hogy a görgetett hordalék érkezése 1959 után drasztikusan lecsökkent. Tehát a panelekhez szükséges kavics biztosítása csak egy felépítendő vízlépcső reményében volt reális és veszélytelen.

A kotrás hatására drasztikusan csökkenni kezdtek a kisvízszintek. A felső szakaszon a kotrások a pozsonyi házgyár hatásait mutatják, Rajkán 195 cm-es kisvízszintsüllyedés következett be. A Rajka alatt található Körtvélyesen is 146 cm volt a kisvízszintsüllyedés.

 

Hogy mit jelentett az a Szigetközben? Láng István ábrája tökéletesen mutatja:

 

A mellékágak kapcsolata a főággal megszakadt, a mederfeltöltődések megkezdődtek. Sok, egykor bővizű mellékág már csak a talajvízszintből táplálkozott. A főmeder kisvízszintsüllyedésének következtében a Mosoni Duna pl. az év felében nem kapott friss vizet a Duna felől.

A győri házgyár hatását a Gönyü–Kolozsnéma térsége mutatja, itt 186 cm-es kisvízszintsüllyedés következett be 1976-1983 között. Az 1992-es elterelés miatt a továbbiakban nem volt mérhető a rajkai és a körtvélyesi szelvény kisvízszintváltozása, mert az ehhez tartozó vízhozam a továbbiakban nem állt rendelkezésre.

Gönyün azonban tovább volt követhető a kisvízszint alakulása, hiszen ezen a szakaszon már e teljes vízhozam ismét rendelkezésre állt. A kisvízszintek, melyekhez tartozó hozam 1000 m3/s körüli, a házgyár bezárása és a kotrások megszűnése után nem csökkentek tovább. Pedig a folyószabályozási művek továbbra is megmaradtak, sőt a kisvízszint süllyedése miatt jelentősen magasabbak lettek a kívánatosnál.

Sokszor elhangzik, hogy a Duna sorsát a folyószabályozás és a görgetett hordalék elmaradása pecsételte meg. A fenti ábrák alapján én úgy gondolom, hogy nem. Mert a folyószabályozási művek, a töltések és az elmaradt hordalék ellenére a folyó kisvízszintje most viszonylag stabil, a drasztikus változást a mértéktelen, lakhatásunk biztosításáért elvégzett kotrás pecsételte meg. A kisebb kisvízszintsüllyedések, amik nagyságrendekkel maradnak el a korábbi kotrások miatt bekövetkezett kisvízszintsüllyedéstől, általában kisebb, jellemzően a hajóút biztosítása érdekében végzett kotrások miatt következnek be. Ma Magyarországon egy helyen süllyed nagyon jelentősen a meder, Dunaföldvár térségében. Itt, a folyó védelme érdekében nem engedélyezett folyószabályozási művek beépítése. Az eredmény: a zátonyokon rendszeresen fennakadó uszályok miatt kotorni kell, és a kotrás hatása: kisvízszintsüllyedés. Lehet, hogy ezt újra kellene gondolni….

A kotrások az egész országot érintették. Adatokat csak Budapestig találtam a már említett blogon és a levéltárakban biztos rengeteg, még nem kutatott adat található, de erre nekem nincs energiám. Azt viszont tudom, hogy a fehérvári házgyárat Dunaföldvárról, a pécsit Mohácsról, a szegedit pedig Baja térségéből szolgálták ki. Tehát az országra vetített kotrás mennyisége még ennél is nagyobb lehet. A kotrások következtében gyakorlatilag elmondható, hogy a Duna kisvízszintjei átlagosan 1 m-t süllyedtek és ennek hatásai országos problémákat eredményeztek.

Bevallom, én is azok táborához tartoztam, akik azt gondolták, hogy a kotrásokból legalább annyi hasznunk lesz, hogy az árvízszintek mérséklődni fognak, hiszen az 1954-es szakítást pont a görgetett hordalék mennyisége okozta Ásványrárónál. Már 1991-ben, még az elterelés előtt rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Rajkán, ahol 148 cm-es kisvízszintsüllyedés következett be 1954-1991 között, annak ellenére, hogy az érkező vízhozam 2154 m3/s-al kevesebb volt, mint 1954-ben, mindössze 90 cm-el alacsonyabb vízszint alakult ki. De a Duna alsóbb szakaszain is dőltek az LNV-k és legkésőbb 2013-ban szembesülni kellett azzal, hogy az árvízszintek annak ellenére döntöttek szinte végig a Duna mentén LNV-t, (LNV = legnagyobb vízszint), hogy a kisvízszintek átlagosan 1 m-t csökkentek. Az árvízszintek viszont az 1954 évihez képest, mint azt már a töltések c. fejezetben írtam, átlagosan 1 m-t emelkedtek.

Az egyik lehetséges ok: a folyószabályozás érdekeit szolgáló keresztirányú művek a kisvízszintsüllyedés miatt átlagosan 1 m-el magasabbak lettek és már nem buktak meg, a korábbi zátonyok is szárazra kerültek. A természet pedig ilyen ziccert nem hagy ki, a növényzet birtokába vette mindazokat a területeket, amelyek így már egy sűrű vegetáció kialakulásához adottak voltak.

 

Nagybajcson pl. 1966-ban a kisvízszint 108,94 mBf volt. 2013-ban 108,0 mBf és 2020-ban már csak 107,93 mBf. Ezen a területen a sarkantyúk meghatározott magassága 150 cm volt, tehát a kisvízszint- szabályozáskor épített művek 1966 környékén csak az év 20%-ban voltak szárazok. Az 1 m-es kisvízszintsüllyedés következtében viszont már csak az év 45%-ban buktak meg és ez már elég volt a fás szárú növényzet megtelepedéséhez.

 

 

A következő ábrán a nagybajcsi szelvényt látjuk, ahol 1 m-es kisvízszintsüllyedés következett be 1966-2013 között, tehát az a határ, amely felett számolni kell a növényzettel, egybe esik a DB 1966 vízszinttel. Látható, hogy 70 m-el lett keskenyebb a meder, de mivel a fák koronája magasabb általában, mint 6-7 m, a teljes szelvényt képes lezárni. Ennek a területe 535 m2, ha 30-40%-ban átereszt, (de szerintem még ennél is kevesebb, mert gyakorlatilag a fák között álla víz, de ezt még nem mérték ki) még akkor is több, mint duplája a nagyvízi mederterület vesztesége a kotrásból adódó növekménynek, tehát jelentős nagyvízi mederterület-veszteséggel állunk annak ellenére szemben, hogy maga a mederterület növekedett. Ez a teljes Duna szakaszon tapasztalható volt és nagyban hozzájárult 2013-ban a rekord árvízszintek kialakulásához.

 

 

 

 

 

 

 

És a sort folytathatnám. A teljes Duna szakaszon kimutatható, hogy a nagyvízi meder jelentős hányadát elveszítettük a kotrások miatt bekövetkezett kisvízszint-süllyedés miatt. Az így lecsökkent mederterület pedig végeredményben árvízszint-emelkedést eredményezett, mert a mederfenék csak egy méterrel lett mélyebb, de a széles zátonyok felett több méter magas fák, sűrű cserjések több négyzetméter szállító keresztmetszetet zártak ki a vízszállításból, mint amennyit a medermélyülés okozott. És akkor még a fákon fennakadó uszadék hatásait nem is vettük figyelembe…

A folyó pedig alkalmazkodik az új helyzethez és alacsonyabb szinten, de újra megkezdte kanyargását és új zátonyokat épít. Az élőhelyek tehát vissza fognak épülni, csak épp a levezető-képesség romlik le.

 

 

De nem csak ez lett a következménye a kisvízszint-süllyedésnek. A korábbi mellékágelzárások is magasak lettek és mivel nem bukik meg rajtuk a víz, a növényzet ezt is uralma alá vetette. A műveken felnövő fák megfogva az uszadékot falként zárják ki a korábban jól szállító mellékágakat és ez is az árvízszintek emelkedéséhez vezet.

 

 

Mit lehet tenni?

Talán a legsürgetőbb, hogy a sarkantyúkat és mellékágelzárásokat lesüllyeszteni a jelenlegi kisvízszintekhez igazítva. Ez természetesen azzal jár, hogy a kőműveken kinőtt fákat el kell távolítani, ami sokak szerint természetrombolást jelent. De fel kell tenni a kérdést: nem éri ez meg azért az előnyért, amit az árvízszintek csökkenése és a mellékágak visszakapcsolása jelent? Sajnos tudomásul kell venni, hogy ennek érdekében áldozatokat kell hozni. A sarkantyúk lesüllyesztése és a zátonyok szintjének lecsökkentése, vagy legalább a sarkantyúmezők között másodlagos medrek kialakítása szintén csökkentené az árvízszinteket, és egyben új vizes élőhelyeket teremtene. Jó példa erre a Mosoni Duna torkolat alatti szakasz rendezése.

 

A másik tennivaló, hogy a mellékágakban a magas elzárások miatt felgyülemlett iszapot el kell távolítani, hogy ne akadályozzák a természetes vízforgalmat.

A mértéktelen kotrás tehát a teljes Duna völgyet érintette, lakhatásunkért nem csak alacsonyabb kisvízszintekkel fizettünk, ami kihat a talajvízre és a felszín alatti vízbázisokra, hanem egyben megnövelte az árvízszinteket is. A Szigetközt azonban nem csak ez sújtja, nálunk a vízhozam jelentős hányada is elveszett. Tehát itt, Szigetközben ezek a beavatkozások nem lesznek elegendőek.

 

És egy apróság a végére:

A helyzet iróniája, hogy 1988-ban a vízlépcsőellenes szlogen a következő volt: „Lakást építs, ne gátat!” Lakást építettünk. Ezen az áron…

 

.

A vízlépcsőszerződés felmondása és az Ad hoc bizottság munkája

A kotrások várható következményeit a szakma vízlépcsők sorozatával kívánta orvosolni. 1977-ben aláírásra került a Bős-Nagymaros vízlépcső szerződés, melynek költségeit a felek 50-50%-ban állták és munkamennyiségben számoltak el. Az építkezések a szerződés aláírását követően megkezdődtek.

1989-ben a magyar kormány felfüggesztette az építkezést, és – az Országgyűlés október 31-i határozatának megfelelően – 1989. november 30-án a nagymarosi vízlépcső végleges elhagyását tartalmazó szerződésmódosító javaslatot adott át a csehszlovák félnek. Ekkor a szlovák fél által elvégzendő munkák már 96-98%-ban készen voltak. A magyar fél munkái közül a dunakiliti duzzasztómű készültsége 96%-os volt, Nagymaroson viszont még csak a munkagödör körülhatárolás készült el. A magyar fél a vállalt munkamennyiség kb. 25%-át teljesítette eddig az időpontig.  Tehát a befektetett munkamennyiségben nagy különbségek voltak. A szlovák fél nem csoda, hogy ragaszkodott a munkák folytatásához.

Mivel a magyar fél ettől elzárkózott, a szlovák fél javaslatokat adott át a bősi vízerőtelep üzembehelyezésének érdekében. Az „A” változat a teljes műtárgyegyüttes megépítése, a „B” változat a tározótér csökkentését javasolta és pár környezetvédelmi megoldás beépítését, a „C” változat a Duna egyoldali elterelését egy Dunacsúnynál megépítendő új duzzasztómű kialakításával, ami kiváltja a dunakiliti, már majdnem teljesen kész művet, végül a „D” változat a nagymarosi mű elhagyását, de a dunakiliti duzzasztómű és a körtvélyesi tározó üzembehelyezését a bősi vízerőtelep működése érdekében. Ez a változat azt jelentette volna, hogy a vízkormányzás magyar kézben marad. A magyar fél egyik javaslatot sem fogadta el.

A szlovák fél ezért megkezdte a „C” változat megépítését. Annak ellenére, hogy a munkák jól láthatóan rohamtempóban folytak Dunacsúnynál, a magyar fél nem vette komolyan az építkezést. A térségben élők azonban aggódva figyelték a fejleményeket.

Dr. Horváth József, a térség akkori köztársasági megbízottja is úgy látta, hogy legalább egy terv szükséges lesz arra az esetre, ha a szlovák fél tényleg eltereli a Dunát és ezért összehívott egy ad hoc bizottságot, melybe meghívta a területileg illetékes agrár szakértőt, az erdészet egy szakértőjét, a környezetvédelmi, a természetvédelmi és a vízügyi igazgatóság/hatóság képviselőit, a győri egyetem szakembergárdáját egy professzor képviseltével, az akkor már megalakult Szigetközi Önkormányzatok Szövetségének vezetőjét és az ÁNTSZ képviselőjét.

Az első kérdés a vízügy felé hangzott el: Mi történik, ha a szlovák fél tényleg üzembe helyezi a „C” változatot? Jakus György igazgató három lényeges változást jelentett be:

1. A Mosoni-Duna vízhozama stabil 40 m3/s lesz, mert ez van előírva a szerződésben. Itt tudni kell, hogy a főmeder süllyedés miatt a Dunából kiágazó Mosoni-Duna ekkor már az év kb. felében nem kapott vizet, mert mederfeneke magasabb volt, mint a Dunán kialakult vízszint.
2. A felső-szigetközi mellékágrendszer ki fog száradni.
3. Az árvízveszély növekedni fog, de itt van időelőny.

Az első pont öröm volt a bajban, mert különösen a nyári időszakban jelentős gondokat okozott, hogy a Szigetközt behálózó mentett oldali vízpótlórendszer, mely a Mosoni-Duna vízhozamára alapozott, általában pont nyáron nem kapott vizet, strandok álltak szárazon és nem lehetett öntözni. Az elterelést követően ez megváltozott.

 

 

A második pont sokkoló volt, abban azonnal egyetértés volt, hogy ezt meg kell akadályozni.

A harmadik pontot nem tudom, hogy a többiek hogyan értelmezték, mert a jelzett időelőny miatt nem volt olyan sürgetően megoldandó feladat, mint a második, én betudtam annak, hogy mit is mondjon egy vízügyi igazgató, hát most volt egy nagy árvíz. Nagyon nem volt igazam, ezért kezdjük ezzel.

Az eredeti tervek szerint a főmederbe és a hullámtérbe a korábbi vízhozam töredéke érkezett volna csak, a főmederbe 50-100 m3/s, (a középvízhozam a Dunának ezen szakaszán 2280 m3/s) míg a hullámtérbe a hajózsilipen keresztül 200 m3/s.

Ugyanakkor egy árvíz esetén a főmedernek az érkező árvízi hozam 75%-ot kellett volna levezetni. A normál üzem idején viszont, mivel a vízhozam a töredékére csökken, a zátonyokat nem fedi víz, így azon a növényzet megtelepszik és elzárja a víz útját. Ezt 8 db, a zátonyok szintjével megegyező fenékküszöbbel kívánták megoldani, hogy a zátonyok vízborítása megmaradjon és így a növényzet ne tudjon megtelepedni. Ezek a küszöbök nem készültek el, mert praktikusabb volt ezt már a bősi vízerőtelep üzembehelyezése után megépíteni, hiszen akkor már lényegesen kevesebb víz folyik a Duna szigetközi szakaszán. A vízügyi igazgató ennek hiányát jelezte, de egyben számított arra, hogy a zátonyokon idő, míg felnőnek az erdők, tehát először az azonnal kiszáradó mellékágak vízpótlását kell megoldani, majd ezt követően gondoskodni a zátonyok vízborításáról. Ez a terv akkor nem volt ismert előttem, csak később találkoztam az ezzel kapcsolatos kutatások eredményeivel. A vízig igazgatója tehát nem az 1991-es árvíz tapasztalatai alapján vetette fel az árvízi kérdést, hanem a kutatási eredmények alapján. És hogy igaza volt, azt folyamatosan bizonyították az elterelést követő árvizek, melyek szintjei a zátonyok benőttsége miatt jelentősen megnőttek.

Az ad hoc bizottság tehát megállapodott abban, hogy az első és legfontosabb feladat a felső-szigetközi mellékágak kiszáradásának megakadályozása.

A köztársasági megbízott úr következő kérdése az volt, hogy mit lehet tenni? Itt elméletileg két eset lett volna: vagy szivattyúzunk, vagy vízszintet emelünk. A szivattyúzás gondolata azonban a helyi szakemberek körében fel sem merült. Mindenki tisztában volt azzal, hogy pár m3/s vízzel, amire egy szivattyúzás képes lehet, ezeket a mellékágakat nem lehet életben tartani. Maradt tehát a vízszintemelés.

A természetvédelem nehéz helyzetben volt. Nem szívesen támogatta a vízszintemelést, ami bárhogy nézzük, duzzasztást jelentett és ez ellen elég hangos volt a zöld mozgalmak tiltakozása, tehát saját civil holdudvarával kellett szem bemennie. Ugyanakkor az is egyértelmű volt, hogy duzzasztás nélkül a víz nem jut ki a mellékágrendszerben. A két rossz közül a kisebbiket választotta, és elfogadta a vízszintemelést a mellékágak megmentése érdekében.

A következő kérdés az volt, hogy milyen szintre? Itt a biológusok és erdészek közösen határozták meg a kívánatos vízszinteket és vízsebességeket, mind a mai napig ezek a vízpótlás célértékei.

A meghatározott vízszintek azonban olyan magasak voltak, hogy azokat a kiadható vízhozammal nem lehetett biztosítani. Elkerülhetetlen volt, hogy a mellékágakban is keresztgátakkal biztosítsák a vízszinteket. Ez viszont az erdészetnek okozott gondot, hiszen korábban komppal közlekedve hozta ki a szigetekről a fát. Most viszont a vízi közlekedés a javasolt keresztgátak miatt ellehetetlenül. Olyan művekre volt tehát szükség, melyek a szigetekre történő bejárást biztosítják, ugyanakkor a szükséges vízhozamot képesek tovább vezetni. A természetvédelem a vízszintek biztosítása mellett a halak vándorlásának megoldását és a korábbi tocsogók ismételt vízpótlását kérte, a környezetesek a lehető legtöbb ág friss vízzel történő ellátását, a települések a turisztikai lehetőségek megőrzését és folytathatnám a sort. Végül egy nagyon sokrétű igény-lista állt össze és csak ekkor adta ki a köztársasági megbízott úr az utasítást a vízügynek a tervezésre.

A vízügy azzal „főzött”, ami rendelkezésre állt.

Rendelkezésre álltak a tervek a mellékágak vízpótlására, hiszen ez a beruházás keretén belül elkészült. A gond csak az volt ezzel, hogy a vízkivételt az eredeti terveknek megfelelően a hajózsilipből vezették ki 200 m3/s vízhozammal és a hajózsilipet nem lehetett üzembe helyezni. Egyrészt tilos volt, másrészt a kivezetés szintje feltételezte a körtvélyesi tározó üzembehelyezését, ami nem fog megtörténni. De a terv többi része, hol, hogyan kell elzárni, mik a vízkormányzás összefüggései, rendelkezésre álltak. Elkészült egy átvezető csatorna Dunaremeténél az Ásványi ágrendszer felé, tehát a teljes szigetközi szakaszon a felül kivett vizet végig lehetett csurgatni. Éveket dolgozott rajta Kovács Zoltán mérnök vezetésével egy csapat. Most tehát ezt a tervet kellett elővenni és alkalmazni egy új helyzetben.

Rendelkezésre állt egy duzzasztómű, 7 nyílással, ami az árvízlevezetést biztosította. Így lehetővé vált, hogy a főmederben egy kőmű beépítésével megemeljék olyan szintre a vizet, hogy a felső szakaszon lévő mellékágak ismét megtáplálhatóak legyenek. A kőmű által okozott mederterület-csökkenést a duzzasztómű nyílásai árvízkor kompenzálják, tehát ez nem okoz árvízveszélyt.

 

Ha pedig a felső szakaszon bejut a víz, akkor azt végig lehet vezetni a hullámtéren, de le kell zárni a korábbi természetes visszacsatlakozásokat a főmeder felé, hogy az első lehetséges helyen ne a főmederbe folyjon vissza, hanem a hullámtérbe maradjon a víz. A világoskékkel jelölt folyóágak mutatják azokat a szakaszokat, ahol a vízpótlás megvalósulhatott és a vízszintek méterekkel magasabbak lettek, mint a főmederben.

Természetesen a tervezés során végig nagy viták voltak, de a terv kidolgozására az érintettek folyamatos bevonásával került sor. A bizottság hetente ülésezett és mire az elterelés bekövetkezett, kész, elfogadott terv állt rendelkezésre.

Az ad hoc bizottság munkája számomra mind a mai napig emlékezetes és példaértékű. Elsősorban munkamódszere miatt. A köztársasági megbízott úr ugyanis nem engedélyezte a tervezést addig, amig az érintettek nem vázoltak fel közösen egy célállapotot, nem tisztázták, hogy ezt a célállapotot hogyan lehet elérni, milyen áldozatokat kell hozni milyen nyereségért, nem tárták fel az ok-okozat összefüggéseket és a várható üzemelési problémákat. Csak mikor már egyetértés született abban, hogy mit kell csinálni, akkor állhatott neki a vízügy tervezni és megoldásokat javasolni. Rengeteg zsákutcát, felesleges tervezést lehetett így megspórolni. A másik előny a folyamatos kapcsolattartás volt. Az érintettek már a tervezés folyamán beleszólhattak az alakuló elképzelésekbe, így egyrészt ötleteikkel, másrészt egy-egy beavatkozás kompenzációs javaslatával segítették a munkát.

Talán ennek a közös munkának is volt köszönhető, hogy miután a Dunát minden ellenkező jóslat ellenére 1992-ben elterelték, a térségi szakemberek és civilek nagyon sok ellenszél, szivattyúzási kísérlet és sok-sok kívülről jött zsákutca ötlet ellenére kitartottak közösen kidolgozott javaslatuk mellett. Hogy mekkora nyomás nehezedett rájuk, azt Dr. Varga László professzor úr összegyűjtött cikkei őrizték meg, melyek szintén megtalálhatók a honlapon „A papírtigristől Hágáig” fejezetben, feltüntetve a megjelenés helyét, idejét és szerzőjét.  Hosszas vitákat követően végül 1995-ben megépült a szigetközi vízpótlás biztosítására a fenékküszöb.  Az eredmények pedig önmagukért beszélnek.

 

 

.

További javaslatok

A fenékküszöb üzembehelyezése, hiányokkal ugyan, de megoldotta a jobb parti hullámtér vízpótlását. Azonban a főmeder-mellékágrendszer kapcsolatot nem, így nem állhatott helyre a korábban jellemző fonatos ágrendszer sem. A 2002-2006-os árhullámok pedig rámutattak arra, hogy a főmeder levezetőképességének jelentős csökkenése árvízveszélyes helyzetet teremt.

További gondot jelent, hogy míg a felső szakaszon Dunaremetéig kielégítő a bevezetett vízhozam mennyisége, addig az alsó szakaszon, az Ásványi és a Bagoméri ágrendszerbe nagyon kevés víz jut. Ennek oka, hogy a Dunaremeténél kialakított mesterséges csatorna szelvénye szűk.

Emlékeztetőül:

Ha valaki ránéz a térképre, láthatja, hogy Dunaszigetig sok és széles mellékág található (Szigeti Duna, Barkási Duna, Csákányi ág, Kisvesszősi ág). A Doborgazi ágrendszert a Bodaki követi, ahol már csak a Nyárasi Duna kanyarog, ami nem túl széles és így kisebb a vízhozamigénye is. A többi víz korábban visszafolyt a denkpáli kapunál a főmederbe és a szemközti parton elszélesedő hullámtéren található mellékágakban folytatta útját. A Nyárasi Duna újabb vízpótlást pár kilométerrel lejjebb a főmeder felől kapott a Spelláki ágon keresztül és így csatlakozott vissza a főágba. Csak a keskeny Mosói Duna ágazott ki belőle, hogy kisebb kanyarok után ez az ág is elérje a főmedret és ezzel a jobb parti hullámtér Dunaremete térségében megszűnt, míg a szemközti parton a hullámtér egyre szélesebb lett. Dunaremete térségében a töltés már a medret szegélyezte, ezért volt lehetséges, hogy itt alakítsák ki a térség kikötőjét. Aztán pár kilométerrel lejjebb a bal parti hullámtér szűkült be és Bősnél a bal parti töltés már a Dunát szegélyezte, így adott volt a hely egy bal parti kikötő számára. Ezzel együtt a jobb parti hullámtér elszélesedett, ez az Ásványi mellékágrendszer.

A vízlépcsőépítés kapcsán a Bodaki és az Ásványi-Bagaméri ágrendszer vízpótlása érdekében a Bodaki ágrendszerben egy mesterséges ágat alakítottak ki a sziget közepén, (Nyárasi átvágás vagy Ilonai ág) Dunaremetén pedig a töltést odébb helyezték és egy szigetelt csatornát építettek az így kialakuló hullámtérre, melyen keresztül 60-80 m3/s vízhozam juttatható az alsó-szigetközi ágrendszerekbe.

Azonban az Ásványi ágrendszerben több széles mellékág is van, míg a Bagaméri mellékág olyan széles, hogy a szabályozás idején még az is felmerült, hogy ez lesz a hajózó főág. A mellékágak méretéhez viszonyítva aránytalanul alacsony vízhozam miatt ezen mellékágak nagyon gyorsan iszapolódnak. Ezt a folyamatot segítik a vízszinttartáshoz szükséges küszöbök. Ebben a két ágrendszerben vagy jelentősen növelni kell a bevezethető vízmennyiséget (honnan?) vagy rendszeres kotrás lesz szükséges. Ha a víztükörszélességet a feliszapolódás miatt nem tudjuk megőrizni, az a hullámtér levezetőképességének további csökkenéséhez vezet, ami emeli az árvízszinteket.

A főmeder vízszállító képessége is Alsó-Szigetközben romlott a legjelentősebben. Az 1817 fkm szelvény környékén van a duzzasztási gyök, ahol a felső szakaszról érkező nagyobb esésű víz ráfut a Szapi torok felől idáig visszaduzzasztó Dunára. Ezért ebben a térségben a legjelentősebb a hordaléklerakódás és a zátonyok szélességének növekedése is ezen a szakaszon a legintenzívebb. Ez az egyik oka, hogy az árvízszintek itt emelkedtek a legjelentősebben.

Az 1995-ben üzembe helyezett fenékküszöb tehát az ad hoc bizottság tervei szerint valóban megoldotta a legégetőbb gondokat, meggátolta a Felső-Szigetköz kiszáradását. Az azóta kidolgozott és megvalósított beavatkozások, melyek élőhely-rekonstrukciókat is tartalmaztak, sokat finomítottak a rendszeren. Alsó-Szigetközben azonban csak az átvezetett vízzel lehet gazdálkodni. A 2015-ben elkészült ásványi és bagaméri ágvégelzárás látványos eredményt hozott a vízszint megemelésével, de a bevezethető víz kevés, a mellékágrendszerek a duzzasztás következtében iszapolódnak. A jobb parti hullámtér rekonstrukciója tehát még nem teljes, a mértéktelen kotrás és az elterelés hatásait az Alsó-Szigetközben még csak enyhíteni lehetett, de orvosolni nem.

A vízszintemelés hatására a főág-mellékágrendszer kapcsolata megszűnt, a halvándorlást kisebb hallépcsők biztosítják. Hiányzik azonban egy olyan jelentős méretű hallépcső a rendszerből, mint ami például Kiskörén épült és ami Szigetközben is indokolt lenne.

Az árvízszint-csökkentésre és a fonatos ágrendszer helyreállítására több javaslat született.
2007-ben három javaslat vizsgálatára került sor.

Az első Lisicky professzor javaslata volt. Ez a javaslat nem a fonatos ágrendszer helyreállítását célozta meg, hanem a mellékágak bevonásával egy meanderező folyót alakított volna ki. Ennek érdekében partélig emelt átvezetéseket alakított volna ki a Dunán kavicsból.

Ezzel az elgondolással több probléma volt. Kis és középvizes állapotban magában a főmederben álló víz alakult ki. A mellékágban a vízmozgás megfelelő volt. Az árhullámok vizsgálatakor azonban az árvízszintek több, mint egy méterrel magasabb szinten alakultak ki a mértékadó árvízszintnél. Ez alátámasztotta azt, hogy a főmederben minél kevesebb legyen a keresztgát. (10 keresztgátat tervezett be a professzor) A keresztgátak környezetében olyan erózió alakult ki, mely előre vetítette, hogy ezeket a gátakat elmossa a víz és ki tudja, hol rakja le a kavicsot. Ez tehát azt is jelentette, hogy ezeket a gátakat folyamatosan fel kellett volna újítani. A megoldás tehát nem állta ki a modellezés próbáját, el kellett vetni.

A másik az ÖKOPLAN javaslata volt. Ez a változat már figyelembe vette, hogy Szigetközben fonatos ágrendszer van. A már hivatkozott Dr. Haszpra Otto által tervezett 8 fenékküszöböt, melyek alacsonyabb szinten mindössze a főmeder vízborítását voltak hivatottak biztosítani az eredeti tervben, ez a terv közel a partélig emelte.

Lisicky professzor változatának tapasztalatai alapján ezekbe a küszöbökbe már került duzzasztóművi nyílás is. A jól elhelyezett küszöbök szépen kapcsolták össze a fonatos ágrendszerben az összetartozó mellékágakat. A zátonyokat borító növényzet letermelésre került és az elzárások hatását enyhítendő a zátonyokat lesüllyesztettük 2 m-el, helyreállítva így a korábban jellemző zátonymagasságokat. A kis- és középvizes időszakban kialakult vízszintek jól közelítették az előírt szinteket. Azonban árvízkor a 8 küszöb még így is soknak bizonyult. A tervezett 3-3 duzzasztóművi nyílások számát jelentősen meg kellett volna növelni ahhoz, hogy ez a műtárgysor árvíz idején is biztonságos legyen.

 

A SZITE is kidolgozott egy változatot. Három fenékküszöb kialakítását javasolt, így a fonatos ágrendszer nem került volna teljes mértékben helyreállításra, de minden összefüggő ágrendszer kapott volna egy szabad csatlakozási pontot a főmederhez. A többi, korábban szabad kapu azonban továbbra is zárva marad. A fenékküszöb egy kishajózsilipet és 3 duzzasztóművi nyílást is tartalmazott, valamit egy halátjárót. Itt is letermelésre és lesüllyesztésre kerültek a zátonyok, hogy így is ellensúlyozzuk a küszöbök visszaduzzasztó hatását.

Ezt a változatot már pár levonulási sáv kialakításával működőképessé lehetett alakítani, kis és középvizes időben hozta a referencia vízszinteket és árvízi állapotban sem alakultak ki magasabb árvízszintek a mértékadónál.

Sajnos hiába volt kedvező fogadtatása a térségben a SZITE változatnak, ez a beavatkozás sem valósult meg. Megvalósult viszont 2013-2015 között egy részlete, a Bagaméri mellékág megnyitása az ásványrárói és bagaméri fenékküszöb beépítésével.

 

 

 

 

A 2013 évi rekord magasságú árhullám ismét rávilágított a térség árvízi problémáira.

Hosszas csend után újabb javaslat készült, a SEA. Ez a változat komoly műtárgyakat irányozott elő, hajózsilipet, duzzasztóművet és még energiatelepet is, tehát ebben az esetben komplex hasznosításról beszélhetünk. Összesen 4 műtárgyat terveztek. Ez a változat is a fonatos ágrendszer helyreállítását célozta meg. A megemelt duzzasztóművi nyílásoknak köszönhetően árvízi visszaduzzasztást nem eredményezett, a mellékágrendszerben a referencia vízszintek kialakultak. Két kifogás volt ellene: rendkívül drága és a főmeder teljes szakaszán visszaduzzasztást eredményez. Így ez a megoldás is elvetésre került.

2021-22-ben újabb kísérlet volt, a SEA „fapados” változata, az „Insula Magna” projekt, amikor szintén 4 küszöbbel próbáltuk megemelni a vízszinteket, de csak sima küszöbbel.

A zátonyokat most is le kellett termelni, de ez még önmagában kevés lett volna, duzzasztóművi nyílások hiányában a hullámtéren is be kellett avatkozni. Különösen a felső szakaszon, ahol a meder egyenes vonalvezetése miatt jellemzően a bal, szlovák oldali hullámtéren kellett jelentősebb tisztításokat végezni és az ott található magas mellékágelzárások szintjét csökkenteni.

Érdekes volt azonban ebben a kísérletben, hogy az alsó szakaszon, Dunaremete alatt az ásványi mellékág milyen jól bekapcsolható volt az árvízlevezetésbe. Dr. Krámer Tamás készítette el a szakasz numerikus modelljét. Jól látható, hogy két szakaszon közel merőleges a nagyvízi áramlási irányra a főmeder, az 1822-1820 fkm szelvény között, ahol a víz könnyen kiléptethető lenne az Ásványi mellékágrendszerbe és az 1818 fkm szelvény alatt, ahol a víz kiléptethető lenne az Ispánki mellékágrendszerbe (Szlovákia).

 

Ezen a területen könnyen bevonható volt a mellékág az árvízlevezetésbe, az 1820,9 fkm szelvénybe tervezett műtárgy semmilyen visszaduzzasztást nem okozott, a kőmű felett kilépő mellékágak jól szállítottak és inkább a víz tovább-vezetése igényelt tisztításokat. A numerikus modell is mutatja azt a tapasztalatot, hogy az Ásványi ágrendszerben érkező víz a Bagaméri mellékág felé tovább vezethető. És mivel ez az ág párhuzamos a főmederrel, az itt levonuló vízmennyiség jelentősen csökkentheti a főmeder terhelését.

Ez a változat is elvetésre került. Ennek alapvetően az én tudomásom szerint két oka volt. Az egyik, hogy a szlovák fél ragaszkodik ahhoz, hogy a főmeder az eredeti szerződés szerint szükséghajóút maradjon. Annak idején ezért is épült Dunakilitin a hajózsilip (és hogy a tározó feltöltése alatt is biztosítható legyen a hajózás). A 4 kőmű ezt ellehetetleníti, ha pedig mind a 4 kőműre hajózsilipet kell építeni, az nagyon megdrágítaná a megvalósítást. A másik ok: a természetvédelmi hatóság nem járult hozzá a főmeder vízszintemeléséhez, egyrészt mert akkor a főmederben jelentősen lecsökkennek a sebességek, másrészt pedig a zátonyokon kialakult természetes társulások elpusztulnak.

A szlovák fél átadott még egy megoldási javaslatot, ezt azonban a magyar fél utasította el.

A javaslat az átjárhatóságot egy Dunakilitinél megépítendő hallépcsővel biztosítja, az eredeti mederszélességnek harmadára csökkentett főmedret meanderezővé alakítja és a zátonyokat növényzettel borítottan hagyja. Ez ellentmond a magyar fél által elvégzett összes kísérleti eredménynek és tapasztalatnak, mert a zátonyok benövényesedése jelentős árvízszint-emelkedést okozott és ha ezt még fokozzuk, akkor nagy valószínűséggel töltésszakadás következik be. (2013-ban is szinelt a töltéssel az árvíz Ásványráró térségében)

Az árvíz-veszélyességén túl ez a változat egyetlen egy ponton sem oldja meg a főmeder és a hullámtér összekapcsolását.

Érdekes új elem viszont a rajzon, hogy a fenékküszöböt áthelyezik, kb. az 1841 fkm szelvény környezetébe, és megnyitnak egy rávezetést a mellékágrendszerükre. Ezzel a bal parti mellékágrendszer Bősig a jelenleginél több vízhez jutna, ami indokolt, ugyanis a szlovák hullámtér, mely méretében hasonlít a magyar hullámtérhez, mindössze 30 m3/s vízpótlást kap a felvízcsatornából. (A magyar oldalon a 2016 évi rendszermérés adatai szerint a hullámtérbe beléptetett vízhozam 122 m3/s, és ezt a magyar fél még emelni tervezi 146 m3/s-ra. További emelés viszont sajnos nem lehetséges. Az eredeti tervben szereplő 200 m3/s vízhozam kiadása a hajózsilipen keresztül szintén nem lehetséges.)

És míg ezek a probléma összességével, tehát a mellékágak rehabilitációját is magukba foglaló tervek készültek, elkészült egy szigorúan szakmai terv is, mely már kimondottan csak az árvízlevezetést kívánta megoldani: a Nagyvízi Mederkezelési Terv (NMT).

Itt is jelentős erdőterületeket kell letermelni és a zátonykotrásokat elvégezni. Mivel a levonulási sávok a zátony áramlási holtterében vannak, feliszapolódásuk várható, időnként kotrással kell megtisztítani őket. A folyamat csak lassítható kisebb magasságú keresztgátak beépítésével, de nem szüntethető meg. A talajvízszint emelését és a főág-mellékágrendszer ökológiai kapcsolatát nem oldja meg. Terve elkészült. (VIZITER Environ 2018)

 

A sok kísérlet és az NMT látszólag eredménytelen volt, hiszen egyik sem valósult meg, azonban hasznos tanulságokat is hordozott.

• Az NMT megmutatta, hogy jelentős főmedri beavatkozás nélkül az árvízi helyzet nem kezelhető.
• A teljes szakaszon a fonatos ágrendszer helyreállításához mindegyik műre szükség van.
• A SZITE, a SEA és az Insula Magna változatok több vizet juttatott a mellékrendszerbe és ezzel az ott kialakult sebességek jobban közelítették a korábban jellemző sebességeket.
• A vízszintemelés megteremtette az akadálytalan kapcsolatot több ponton a főmeder-mellékágrendszer között.
• A SEA és az Insula Magna 2. küszöbe (1820,9 fkm) jelentősen enyhítette az Ásványi ágban tapasztalható feliszapolódást.
• Mindegyik küszöbnél szükség volt arra, hogy a küszöböt a víz egy árhullám esetén a mellékágak bevonásával is kerülje. Ezek a megkerülő ágak egyben a főág mellékág kapcsolat helyreállítását is célozhatták egy hallépcső beépítésével. Ezen megkerülő ágak víztükörszélességét a biztonságos árvízlevezetés miatt kis és középvizes időszakban is meg kell őrizni, hogy a tartós kisvizek idején ne következzen be a növényzet elburjánzása. Itt célszerű nagyobb vízhozamokat vezetni.
• A SZITE változat művei mindkét oldali ágrendszert táplálták. A SEA és az Insula Magna művei közül egy kimondottan a jobb part vízpótlását segítette, az Ásványi ágrendszerét az 1820,9 fkm szelvényben.
• A SEA és az Insula Magna 1836, 1830 és 1815 fkm szelvénybe tervezett művei elsősorban a bal parti hullámtéri vízpótlást javította volna, különösen az 1815 fkm szelvénybe tervezett mű, mert e nélkül az Ispánki mellékág nem megtáplálható. (Bősnél bezár a töltés a főmederre, mögötte település, a töltés nem helyezhető kijjebb.) A bal parti felső hullámtér a fenékküszöb lejjebb helyezésével, ahogy azt a szlovák terv mutatja, Bősig megtáplálható, de ez szlovák érdek, nekik kell kezdeményezni.
• A természetvédelem számára elfogadhatatlan a főmeder duzzasztása, ugyanakkor ők is több vizet igényelnének az Ásványi és a Bagaméri mellékágrendszerbe.
• Szintén a természetvédelem számára elfogadhatatlan a zátonyok letisztítása és lesüllyesztése, ugyanakkor a zátonyok legeltetésétől vagy kaszálásától nem zárkóznak el, mert ez egyben az invazív fajok visszaszorítását is eredményezheti. Ezt fás legelők vagy kaszálók kialakításával tartják elképzelhetőnek. Szintén ilyen élőhelytípus kialakítását tartják elfogadhatónak a kialakítandó levonulási sávokon. A cserjeszint eltávolítása már jelentősen javítana a levonulási viszonyokon, ez lehet egy kompromisszum. Kidolgozandó viszont a fenntartás formája, költségviselője, vagy gazdaságossá tétele.
• A természetvédelem támogatni tudja nagyobb vízhozamú hallépcsők kialakítását is, de csak akkor, ha az ehhez szükséges vízhozam többletvíz-bevezetéséből származik és nem a jelenleg vízpótolt mellékágaktól veszi el a vizet.
• A természetvédelem nem ragaszkodik a hallépcsők vízigényén túl a vizek visszavezetéséhez a főmederbe. Az így felszabaduló vízmennyiség tovább vezetését támogatni tudja. (A Denkpálnál kivezetett víz tovább vezethető lenne a most megnyitandó Ördög árok felé, míg az Ásványi ágvégnél kivezetett víz tovább vezethető lenne Bagamér felé.)

 

 

.