Árvizek és töltések
Már 1526 előttről vannak írásos nyomai annak, hogy Csalló- és Szigetközben komolyabb árvédelmi munkákat végeztek. Ihring Dénes a „Magyar vízszabályozás története” c. munkájában erről így ír:
„Okleveles adatok tanúsága szerint az árvédelmi munkák azokon a sűrűbben lakott területeken kezdődtek meg, ahol a hordaléklerakódás, medervándorlás jelentősebb méretű változásokat okozott a terület vízrajzi viszonyaiban. Ilyen terület volt a közismerten termékeny, és már a középkorban viszonylag sűrűn lakott Csallóköz és Szigetköz, ahol nyilvánvalóan a vízrajzi viszonyok ilyen változása tette szükségessé a szaporodó, vagy korábban védettnek tartott mezőgazdasági területek, községek (körtöltésekkel való) árvédelmét.”
Az első folyószabályozás, melyről — egy bizonytalan eredetű — adat szól, szintén árvédelmi célú átvágás volt: IV. Béla felesége, Mária királyné magyaróvári uradalmának megvédése céljából, „Pozsonytól Gönyű felé egyenes irányban új Dunát” ásatott, hogy a magas árvizeket Mosontól távol tartsa.* (33-34. oldal)
Később is szó esik arról, hogy a Duna rombolása miatt beavatkozások váltak szükségessé.
„Miksa király 1569-ből való III. dekrétumának 21. cikkelye, amely a Csallóköz már meglevő régi gátjainak helyreállításáról, fejlesztéséről és karbantartásáról intézkedik: „…mivel a Dunának gyakori és igen nagy kiáradásai köztudomásúak, amelyek ebben és a múlt évben is az egész Csallóköznek akkora kárt okoztak; jövőre az ilyen károknak elhárítására szükséges, hogy a régi gátakat és töltéseket, amelyek a víz kiöntését feltartóztatnák, de elromlottak, ismét kijavítsák és némely helyeken megújítsák.” (36. oldal)
Egy bizonytalan eredetű adat szerint Pozsony megyében ill. a Csallóközben már 1616-ban „töltésfelügyelőt” („director aggerum”) neveztek ki, mely állás a későbbiek folyamán is fennmaradt a megyei mérnökök irányítása alatt.
1807-es törvényhozás: „Különleges szerepet játszottak a vízügyek fejlődésében az ország legfejlettebb, legkonszolidáltabb része, a Kisalföld, ill. a Csallóköz árvédelmi munkálatai. A Duna termékeny, de vízrajzilag igen változékony törmelékkúpján már a középkorban megkezdődött az árvédelmi töltések építése. E munkálatok nagy múltja és gazdasági jelentősége teszi érthetővé, hogy itt alakultak ki az árvédelem első szervezeti formái, melyek XVIII. századi fejlődéséről már elég részletes adataink vannak.44- 58-60
Pozsony megye már 1700-ban határozatot hozott, hogy a gátak kijavításában nemcsak a közvetlen érdekeltek, hanem a távolabbi községek is kötelesek részt venni. 1716-ban a megyei mérnök jelentése alapján elrendelték, hogy Felső-Csallóközben minden porta után 6, Alsó-Csallóközben pedig minden porta után 10 napi közmunkát kell a gátakon végezni, mégpedig nemesnek és nem nemesnek egyaránt. A Duna mederváltozásai, partszaggatása és a fokozódó biztonság- igények miatt állandó töltésjavításra és magasításra volt szükség, ami igen nagy munkát rótt a megyékre. 1731-ben olyan határozatot hoztak, hogy a gátak ellenőrzését minden évben biztosítani kell, s a szükséges javításokat szept. 29-ig, Mihály napjáig kell elvégezni. 1736-ból ismeretes már egy árvédelmi készültségi beosztás is, mely meghatározta, hogy egyes szakaszok védelmét melyik község köteles ellátni. Egy 1737-ből való rendelet pedig az említett 1700-as rendelkezést úgy módosítja, hogy a közelebbi és távolabbi területek közmunkákban való részvételét 2:1 arányban állapítja meg.
1784-ben részletes töltésfenntartási szabályrendeletet hoztak, 1786-ban pedig megszervezték a csallóközi járás lakosságának munkáját oly módon, hogy mindenki számára személy szerint kijelölték, hogy — a porták után kivetett — közmunkáját a töltések melyik szakaszán és mikor kell leszolgálnia a megyei mérnök irányítása alatt. Ugyancsak az 1780-as évektől kezdve van tudomásunk állandó gátőrök alkalmazásáról is.
A védekezés azonban nem volt eredményes. Gonda Béla: A magyar Duna c. munkájában (Budapest 1899) a dunai árvizekről így ír:
„A földagadt víz mindúntalan elárasztotta a közepes vízállás vonalát alig haladó partokat, s főleg ha nagyobb áradat zúdúlt e sekélyes vidékre, a több kilométer szélességben lefolyó árvíz kénye-kedve szerint rombolt és alkotott útjában. Pedig ilyen nagyobb árvíz – mely 10–14 napig is eltartott – elég gyakran meglátogatta ezt a vidéket. Igy, hogy messzebb ne menjünk vissza, 1783-ban a Duna vize 6 méterre emelkedett rendes közép vízállása fölött és számos községet elpusztított rohanó áradatával. Hat évre rá, 1789-ben, ismét nagy árvíz dúlta e vidéket s 250 négyszögmérföldnyi területet borított el. 1809-ben megint elöntötte a Duna árja a vidéket, mely azonban legnagyobb részt rét és legelő levén, csakhamar kiheverte ezt a pusztítást is. A folyton meg-megújúló árvizek, melyek a Duna-menti községekben is nagy pusztításokat okoztak, sőt a lakosság életét is veszélyeztették, már 1800-ban arra indították a Kis-Csallóköz vagy Szigetköz lakóit, illetőleg Mosony és Győr vármegyéket, hogy közös költségen védgátakat emeljenek a Duna árvizei ellen. Ezek a gátak 1807-ben el is készűltek; de már az 1809. évi árvíz az egész kezdetleges alkotás legnagyobb részét elsöpörte. Azóta több ízben emeltek a Szigetközön védgátakat; de azok csak ideiglenes értékűek voltak. A sziget rendszeres ármentesítése még ma is a jövő, habár most már a legközelebbi jövő föladata. A nagy Csallóköz ármentesítése már az újabb kor műve, s itt a felső csallóközi védgát-társúlat 95 kilométer hosszú töltéssel 87.334 kataszteri hold területet véd meg a Duna árja ellen, míg alább az alsó csallóközi és csilizközi egyesűlt ármentesítő és alsó csallóközi belvízlevezető társúlat 111.7 kilométer hosszú védgátjával 146.444 kataszteri hold területet mentesít az áradások ellen. ….
A nagy Dunának említett folyási és mederbeli rendetlenségei, melyek egy részt a gyakori jégtorlódások által több ízben pusztító áradásokat okozták, más részt a hajózást is szerfölött nehezítették, már a múlt század második felében arra indították a kormányzó hatóságokat, hogy egyelőre Pozsony város biztosítása czéljából a Dunának e szakaszát egy részt a várossal szemben fekvő Duna-ág elzárása, más részt a Pozsony-bécsi országút fölemelése által némiképen rendezzék. Ezt a munkát azonban csak hamar megsemmisítette az 1809. évi jeges árvíz, mely a város alsó részét is egészen elárasztotta. Ezen rendkivűl nagy árvíz hatása alatt az illetékes hatóságok mind behatóbban kezdtek foglalkozni a szabályozás eszméjével, s már I. Ferencz király külön Duna-szabályozási bizottságot küldött ki, mely 1812-ben tett is javaslatokat a szabályozásra nézve. A következő évben újabb bizottságot küldtek ki, a mely meg is állapította a szabályozási terveket. Azonban Pozsony vármegye ellenszegűlése miatt ezekből sem lett semmi. Majd a Pálffy-féle uradalom készíttetett 1821-ben terveket a Dunának Hainburg és Gútor közötti szabályozására; ezek azonban szintén csak papíron maradtak. De e közben már a magyar kir. helytartótanács vette kezébe a szabályozás ügyét s egységesen kivánta azt kiterjeszteni az egész Dunára. Ugyanis egyszerre kivánta fölkarolni az egész magyar Duna szabályozását s azt oly alapon óhajtotta megvalósítani, a mely évtizedekre menő előtanúlmányt, méréseket, fölvételeket, tervezéseket tett szükségesekké.”
1892-ben megalakult a Szigetközi Ármentesítő Társulat. Ihring Dénes erről így ír:
„A régi, elégtelen méretű töltéseket egységes vonalozással szabványméretekre építették ki. 1893—95 között 93,7 km hosszú töltés épült, 59,4 km a Nagy-Duna jobb partján, 34,3 km pedig a Mosoni-Duna bal partján a visszaduzzasztás határáig. Összesen 2,5 millió m3 földmunkát végeztek. A töltésekbe 5 csőzsilip épült a belvizek levezetésére. ….
Az árvédelmi töltéseket két nagy árvíz is próbára tette. 1897 augusztusában a legalsó csúcspont közelében. Véneknél töltésszakadás volt, minek következtében a Szigetköz alsó részén sok kárt okózva 16 000 kát. holdat elöntött a víz, Két év múlva, 1899 szeptemberében még nagyobb árvíz jött, mely Patkányosnál szakította át a töltést és újból elöntötte a Szigetköz alsó részét. (176. oldal)
Gonda Béla könyvében találjuk meg az ehhez az árvízhez tartozó adatokat, mely nagyon fontos, különösen a vízhozamot tekintve.
„…nagy vízálláskor + 6.95 méter magas vízállásnál a víz sebessége 3.6 méter s a lefolyt víz tömege 10.124 köbméter volt.”
A 2013-as árvízi hozam 10500 m3/s volt Medvénél. Tehát nem olyan sokkal több, csak éppen átlagosan 2 m-el magasabban tetőzött… Az 1897-es árvíz hossz-szelvénye már rendelkezésre áll, tehát a vízszintek összehasonlítása ettől az időtől kezdve már lehetséges.
Az Ihring Dénes által leírt egységes vonalvezetés korántsem jelentette a német precizitással kialakított vonalvezetést, mely úgy nézett ki, hogy a jobb árvízi levonulási viszonyok megteremtése érdekében a folyó jelentősebb kanyarulatait átvágták, a hullámteret egységes szélességben alakították ki, függetlenül a terepadottságoktól. Az egységes lefolyási szelvény biztosítása érdekében a mellékágakat leválasztották a főmederről. Ez helyenként nagyon drága beavatkozásokat eredményezett, mellékágakat kellett feltöltéssel keresztezni, mélyedéseket feltölteni.
A pénztelenség miatt a magyar mérnökök ezzel szemben felhasználták a terepadottságokat és a magasabb pontok összekötésével alakították ki a töltésrendszert. Így csak a főmedertől nagyon messzire kanyargó mellékágakat kellett leválasztani és a keresztező pontokban feltölteni (ld. pl. Zátonyi Duna). A fonatos ágrendszer jelentősebb ágai a hullámtéren maradtak, a főmeder kanyargóssága megmaradt. Ennek eredménye képpen egy változatos szélességű hullámtér jött létre. A lefolyási szelvény méretét két dolog határozta meg. Az árvízlevezetéshez szükséges terület mérete és a minél nagyobb mentesített terület igénye. A két érdek nyilvánvalóan szembement egymással. Az ellentmondást a hullámtéri művelés meghatározásával oldották fel, hiszen tudták, minél inkább teli van a víz számára nehezen leküzdhető akadállyal a hullámtér, annál inkább romlik az árvízi levezetés. Ezért születhetett meg 1887-ben a Közmunka- és Közlekedési Minisztérium rendelete, mely kimondja: „A hullámtéren fákat, bokrokat ültetni vagy fenntartani nem szabad, a vízfolyási akadályoktól meg kell tisztítani.” Tehát feltételezhető, hogy a helyenként rendkívül szűk hullámteret a jó szántók ármentesítésének érdekében csak ezen feltétel teljesülése által látták elegendőnek elődeink. Ez jó darabig „üzemelt” is, az idősek még pontosan meg tudják mondani, hogy melyik szigeteken mely települések legeltettek. Az állatokat tavasszal átúsztatták, ősszel vissza, és mivel Szigetköznek időelőnye van az árhullámokkal, az állatok még időben kimenekíthetőek voltak egy-egy áradás előtt.
1954-ig nem említ Ihring Dénes jelentősebb árvizet és árvízi károkat. 1954-ben viszont ismét jelentősebb árhullám vonul le a Dunán, hozama 10500 m3/s, tehát nem sokkal több, mint amit 1997-ben feljegyeztek. A töltések nem bírták a terhelést, a gát Dunakilitinél, Kisbodaknál és Ásványrárónál átszakadt.
Dr. Stelzer Károly, akkori védelemvezető a gátszakadás okát az alábbiak szerint írja le:
„Az Öreg-Dunában pedig évente 100-150 ezer köbméter kavicsmennyiséget rakott le a folyó. Ez nem csupán a medret érintette, hanem a hullámteret is, a középvízszint átlagosan körülbelül 1 méterrel emelkedett ez idő alatt. Értelemszerűen emiatt az árvizek is egy méterrel magasabb értékkel vonultak le. (Stelzer Károly védelemvezető indoklása)”
A töltés magasságát az 1897-es árvízszinthez igazították. A kisvízszintek emelkedése azonban 1898-1953 között Ásványráró térségében elérte a 2 m-t, De Kisbodak környezetében is meghaladta az 1 m-t.

Az 1954-es árvízi szakítás legnagyobb tanulsága az volt, hogy a főmeder levezetőképességét meg kell őrizni!
A szakítást követően a töltéseket Szigetközben megerősítették, figyelembe véve az 1954-es tetőző vízszinteket a töltéseket ehhez mérten 1 m-el magasabban alakították ki. A következő jelentős árvízkor, 1965-ben a töltés nálunk állta a sarat, a szlovák oldalon viszont elszakadt.
A kisvízszintek Pozsony alatt 1976-tól jelentősen lecsökkentek. (ennek okairól majd a kotrások c. fejezetben lesz részletesen szó)

A kisvízszintcsökkenés 1953-1990 között Rajkán volt a legjelentősebb, 1,95 m, de Körtvélyesen is még jelentős volt, 1953-1990 között 1,46 m. Dunaremete ebben az időszakban érdemben nem változott, Ásványrárón viszont 70 cm-es csökkenés következett be.



Ilyen mederállapotokra érkezett az 1991 évi árvíz, ami vízállásrekordokat döntött, pedig ezt az érkező vízhozam nem indokolta, „mindössze” 8346 m3/s volt, tehát 2154 m3/s-al kevesebb, mint 1954-ben. Ez már majdnem egy középvizes Duna! És Dunaremetén mégis megdőlt az LNV, miközben a meder levezetőképessége a kisvízszintrögzítések szerint nem romlott.
Ásványráró térségében az árvízszintek szintén meghaladták az 1954-es szintet és csak az 1815 fkm szelvényben alakultak ismét alatta, de itt tudtuk, hogy az alvízcsatorna kotrása miatt jelentős és tiszta mederfelület állt a víz rendelkezésére.

Mi történhetett?
A nagyvízi meder két részből áll, a magából a mederből és a hullámtérből. 1991-ben még nem terelték el a Dunát, a meder állapota rendben volt, tehát a hullámtéren kellett keresni az okokat.
Dunaremetéig a helyzet viszonylag egyszerű volt, a Kiliti bejáróút egy széles legelőt szelt ketté, a víz a duzzasztóművön keresztül jut a főmederbe, az egyenes folyószakaszon a víz már nem lép ki oldalirányba, a hullámtéren a továbbiakban csak a két hídnyíláson átjutott vizet kell levezetni.

Dunaremete alatt azonban semmi nem változott, a kisvízszintek csökkentek, tehát a meder levezetőképessége nem romlott.
Akkor marad a hullámtér. Itt viszont már jelentős változások következtek be. Régebben az erdők alját még kaszálták, nyáron általában a cserjeszint helyett sűrű jágerkenderes borította, amit a víz még elfektet. A hullámtéren számtalan rét volt, ahol a gazdák legeltettek. Ez azonban 1991-re megváltozott.



Az erdők alját már nem kaszálják és a korábbi rétek legelők jó része helyett is ma már ilyen erdők találhatók. Hol van már az 1887-ben kiadott Közmunka- és Közlekedési Minisztérium rendelete, mely kimondja: „A hullámtéren fákat, bokrokat ültetni vagy fenntartani nem szabad, a vízfolyási akadályoktól meg kell tisztítani.”
Az 1991-es árvíz már jelezte, hogy komoly árvízlevezetési gondok vannak Szigetközben, különösen Ásványráró térségében, ahol feltehetően a hullámtéri benőttség, az erdészeti művelés megváltozása és a legelők, tisztások területének csökkenése jelentősen rontott az árvízlevezetési viszonyokon.
Aztán 1992-ben elterelték a Dunát. Az érkező vízhozam a töredékére csökkent és a növényzet a korábban tiszta zátonyokat elfoglalta.

elterelés előtti tiszta kavicszátony

elterelés után pár év múlva
2002-ben két árhullám vonult le a Dunán, egy márciusban és egy augusztusban. Az augusztusi árhullám már érdesebb, burjánzó növényzettel borított hullámteret mutatott, mint a márciusi, amikor a növényzet még nem olyan erős. A benőttség változását jól mutatja, hogy annak ellenére, hogy a főmederbe 2200 m3/s vízhozammal kevesebb érkezett, a tetőzés szintjei alig maradtak el az 1991-ben rögzítettől. Az 1820 fkm szelvény alatt a meder levezetőképességének romlása mellett már az alvízcsatorna visszaduzzasztása is érződött. Tehát a régi meder levezetőképessége jelentősen csökkent, mert gyakorlatilag az alvízcsatorna felé elvezett vízhozam ugyan nem terhelte, mégis magas vízszintek alakultak ki.

A 2002 árhullám szintjei azért is voltak meglepőek, mert a teljes hozam ugyan 964 m3/s-al magasabb volt az alvízcsatorna torkolata alatt, de már ez a vízszint is 1 m-el haladta meg az 1991 évit.
Aztán jött 2013, és minden LNV megdőlt. Ez részben annak volt köszönhető, hogy rekord vízhozam érkezett, ami a mértékadó árvízszinthez tartozó vízhozam növelését is szükségessé tette 9900 m3/s-ról 10500 m3/s -ra.

De mégis úgy nőtt az árvízszint az 1817 fkm szelvény környezetében 114 cm-t, hogy itt még a vízhozam 2400 m3/s-al kevesebb volt.
A 2014-es MÁSZ már figyelembe vette, hogy az alvízcsatorna felé el lehet vezetni 3000 m3/s vízhozamot, ez azt jelentette, hogy a meder zátonyainak benőttsége ennyi veszteséget okozott a levezetőképességben, de a kevesebb vízhozam miatt a felső szakaszon Denkpálig nincs nagy gond. Denkpál és Dunaremete között már tapasztalható az árvízszintek további emelkedése, de ez feltehetően a zátonyok tisztításával még kezelhető. (rét-legelő gazdálkodás kialakítása) Az Ásványi mellékágrendszer térségében viszont már nagyon komoly probléma van, 1 m-es árvízszintemelkedést már nem lehet kezelni zátonytisztítással, itt az árvízi biztonság megőrzésének érdekében komolyabb beavatkozás szükséges.
Mik lehetnek ezek a beavatkozások?
1. Meg kell emelni a töltést. Ez, ha Dunaremetéig emeljük meg, 20 km töltésfelújítást igényel, olyan terepen, ahol az altalaj adottságok miatt valószínű, hogy nagyon drága lesz. És ha tovább romlik a hullámtér levezetőképessége, akkor tovább kell emelni a töltést. Az altalajtörés veszélye miatt itt egyre komolyabb műszaki megoldások válnak szükségessé, melyek költségigénye nagyon magas, ha egyáltalán megoldható. A buzgárképződések már most gondokat okoznak, a további árvízszintemelkedés ezeket a jelenségeket megsokszorozza, a töltésszakadás veszélye egyre nagyobb lesz. Erősen kétséges, hogy ez járható út. Eddig ezt próbáltuk, és kb 50 évre volt mindig elegendő az emelés.

116 év alatt az árvízszintek emelkedtek: Ásványráró 1,58+1,07=2,65 m, Nagybajcs 1,29+1,28=2,57 m, Komárom 2,14 m, Esztergom 1,15 m
2. Szélesítjük a hullámteret töltésáthelyezéssel
Azt már korábban tisztáztuk, hogy a felső szakaszon a hullámtér bővítésnek nincs értelme, Dunaremetéig az árhullám jelentős része a széles hullámtér ellenére a meder vonalvezetése miatt a főmederben vonul le. A meder kanyargóssága, melynek segítségével a víz egy jelentős része kiléptethető a főmederből, csak az 1822 fkm szelvény alatt lenne lehetséges. Elméletileg. Ugyanis a jelenlegi töltéslábnál mind a jobb, mind a bal parton település található: Ásványráró és Bős, kicsi a valószínűsége annak, hogy ez a két falu kilakoltatható lenne. Ásványráró alatt a töltést elméletileg kijjebb lehetne helyezni a Lutra teleptől az Aprókövesi zárás között, gyakorlatilag azonban kérdéses ennek haszna, ugyanis itt a töltés mentett oldalán fokozottan védett terület található. Kérdéses, mi maradna meg ebből egy ekkora építkezés után. (A töltés ésszerű vonalvezetése pont keresztülhaladna a védett területen és ha maradna is védendő érték, kérdés, hogyan reagálna arra, hogy egy jelentős terület áramlási holttérbe kerülne és viszonylag gyorsan feltöltődne iszappal.)
Másrészt ezek a felvetések azért kérdésesek, mert maga a hullámtér elegendően széles. A gond a művelési ágakkal van. Ha bevonunk egy újabb széles sávot az árvízlevezetésbe, majd hagyjuk, hogy zárt aljnövényzetű erdőgazdálkodás alakuljon ki, akkor a szélesebb hullámtér is csak vizes lesz, de nem fog szállítani, tehát sok pénzért nem csináltunk semmit.
3. Javítjuk a meder levezetőképességét.
a) Itt a zátonyok letisztítása és lesüllyesztése, valamint a hajózható szakaszokon a sarkantyúk koronaszintjének csökkentése a jelenlegi kisvízszinthez igazítva hozhat megoldást. A zátonytisztítás a szigetközi szakaszon 30 km hosszba érinti a főmeder jobb és bal partját (Medvei híd és Denkpál közötti szakasz) és folyamatos fenntartást igényel, mert a zátonyok nem növényesedhetnek be. Ez, amennyiben erre van lehetőség, célszerű legeltetéssel megoldani és az ide telepített állatok téli takarmányozására a töltések kaszálásának szénáját felhasználni. Az 1820 fkm szelvény alatt ez azonban már feltehetően nem lesz elegendő, itt a zátonyok süllyesztésére is sort kell keríteni. Ennek mértékét a modellkísérletek határozzák meg. A lesüllyesztett zátonyokat visszahumuszolás után ugyanúgy lehet kezelni, mint a letisztítottakat. Ez a megoldás közös projektet feltételez a szlovák féllel.
b) Megvalósítjuk a Nagyvízi Mederkezelési Tervet, mely a zátonyokon levezetősávokat alakít ki.

c)Keresztgátakkal megemeljük a vízszintet a főmederben és a benövényesedést vízborítással gátolnánk. Ez fenékküszöbök sorozatát feltételezi a főmederben, erről szólt a SZITE, SEA és Insula Magna változat, ezt egy későbbi fejezetben fejtem ki.
4. Javítjuk a hullámtér levezetőképességét. Ezt Dunaremete felett nem tudjuk megcsinálni, mert ott a főmeder vízszállítása a döntő. Dunaremete alatt azonban igen, mert itt a hullámtér részt vesz az árhullámok levezetésében. Itt két eset lehetséges.
a) Levonulási sávokat alakítunk ki, ez gyakorlatilag a hullámtéri erdőgazdálkodás átalakítását jelenti rét-legelő gazdálkodássá. Jelentős területet érint ez a művelési ág váltás.
b) Lesüllyesztjük a keresztirányú műveket. Ez viszont az árvízmentes időszakokban ellehetetleníti a jelenleg megszokott vízszinttartást és az alacsonyabb vízszintek miatt csökkenő vízborítás a jelenlegi hullámtéri medrek levezetőképességén rontana. (a vízszintcsökkenés miatt szárazra kerülő zátonyok beerdősülése miatt)
5. Hibrid megoldás: A kritikus helyen, az 1820 fkm szelvény alatt, vízszintemeléssel több vizet juttatva a hullámtérbe lecsökkenteni az itt található kőművek szintjét, mely így az árvízlevezetésben is fokozottan részt vesz és letisztítani a meder zátonyait és a továbbiakban itt rét-legelő gazdálkodást folytatni. Modellkísérlet ad választ arra, hogy elegendő a letisztítás, vagy egyes helyeken szükséges a zátony süllyesztése is.
A fentiek alapján látható, hogy az árvízszintemelkedéseket sokáig a területi adottságok okozták (görgetett hordalék lerakódása) ezt egészítette ki életvédelmi és gazdasági beavatkozások sora. A görgetett hordalék elmaradása azonban az egyéb változások miatt nem javított az árvízlevezetés helyzetén. Jelenleg az árvízlevezetés komoly problémákkal küzd, különösen az 1820 fkm szelvény alatt. A trendek alapján az árvízszintek emelkednek, a biztonság megteremtése érdekében a beavatkozás elkerülhetetlen lesz.